Viharfelhő (a Műkezes Fiú másodszor)

A Műkezes Fiú rámmosolygott.Szemének jósága magábaszippantott, úgy éreztem, egy vagyok a tekintetével. A madár az ujjáról átrepült a vállára. Kicsi volt és barna, akár a Műkezes Fiú. Míg a madár a vállára szállt, ő elfordult tőlem, majd ismét szemembe nézve kitartóan mosolygott tovább. Ezután behunyta a szemét, arcát és csuklóit a nap felé emelte. Itt a folyó partján olyan sűrű volt a levegő, mintha nem is létezne már. Minden korty oxigénnek fény és nyár illata volt. Leültem a Műkezes Fiú mellé és utánozni kezdtem. Felhajtottam karomról a túl nagy férfiinget, amit viseltem, könyék fölött összekapcsolva mágneses mandzsettáját, arcomból kifújtam a napszítta tincseket, arcomat és vénáimat a nap felé tartottam. Éreztem, ahogy bekúszik bőröm alá a meleg. Úgy ült alatta, mint idegen rovar, vagy szállka. A Műkezes Fiú nem méltatott pillantására. Aranyló bőre és nap-szagú atlétája mintha melegebben sugárzott volna, mint a nap.
Nyár volt, és megállt az idő. A folyó lustán tekergett a talpunk alatt, arcunkon ült a nap, mi pedig a megszáradt, szúró füvön ültünk.A Műkezes Fiú fölé úgy borultak a magas fű kalászai, mint védő karok. Finom, selyemszálú, barna haját mozgatta a szél, az a szél, amit én nem éreztem, csak láttam. Csak az ő hajával, finom szemöldökével, gyermekarcának barackpihéivel játszott, hozzám nem ért el, talán ott sem volt, talán csak képzeltem.
A Műkezes Fiú maga volt a Nyár. Az időtlen, nehéz kánikula, a szépiás, kikopott színek. Atlétájának nyár-szaga, anyagának melege, mocskos kopottsága maga volt a napsütés, bőrének selymessége maga a kánikula, mosolyának tisztasága maga a béke.
Megszólalt:
- "Szeretnék viharfelhő lenni!" - mondta a maga nyugodt, koraérett hangján - Mondd: "Szeretnék viharfelhő lenni!"
Ránéztem. Nem értettem, mire készül, de annyira felnéztem rá, annyira bíztam benne, hogy nem kérdeztem semmit:
- "Szeretnék viharfelhő lenni..." - mondtam csendesen, halkabban, mint ahogy a napsugarak a bőröm alatt mászkáltak.
A Műkezes Fiú kinyitotta a szemét. Rámnézett.
- Mondd úgy, hogy elhiggyem! - mondta ugyanúgy, ahogyan az imént.
Hosszasan, némán, csukott szemmel süttettem arcom a ragyogó nappal. Kikapcsoltam az agyam. Teljesíteni akartam a Műkezes Fiú kérését. Mindennél jobban akarta engedelmeskedni az óhajának.
- Szeretnék viharfelhő lenni! - modtam végül, minden erőmmel.
Kinyitottam a szemem és oldalasan rápillantottam sovány kis alakjára.
- Nem hiszek neked. - mondta a Műkezes Fiú, és ezúttal nem mosolygott.
- Bocsáss m-
- Ne kérj bocsánatot! - mosolyodott el mégis - Megtanítalak, ne félj semmit! Képes leszel rá...
Felegyenesedett,kihúzta a hátát, műkarja csörömpölt az oldalán, mintha nem is tartzna hozzá, mintha bármikor letéphetné és a folyóba hajíthatná azt.
Becsukta a szemét. Félelmetesen szép volt így is, szemek nélkül. Aranylóan barna bőre kisímult, szempillái szőkén, puhán borultak arcára, finom árnyékuk egészen a járomcsontig ért. Megszólalt:
- Csukd be a szemed! - zavartan abbahagytam a bámulását, utánozva testtartását figyeltem.
- Tűnj el! - szólt, hosszú szünet után a Műkezes Fiú. Ijedten rámeredtem.
- De... - hebegtem.
Csukott szemmel felelt:
- Ne mozdulj, elrontod. Tűnj el úgy, hogy meg sem mozdulsz! - suttogta finom gyermekhangján - Most már nem létezel. Most már szövetek, sejtek, atomok halma vagy, összeomlottál, mint egy régi homokvár. Ne mozogj! - hallottam, ahogyan ő mozdul, vonszolva magával nehéz karját. A fém az arcomhoz ért, majd puha, virágpor illatú ujjak értek a bőrömhöz. A Műkezes Fiú teste eltakarta az enyém. Ahol nem ért nap, kellemesen bizsergett bőröm alatt a bentrekedt fény - Most tüntesd el a teret! - szólt a Műkezes Fiú és az arcomra fújt. Leheletének dinnyeillata volt, délelőtt ettük még, együtt, a városban.
- Eltűnt a tér, igaz? Várj, ne felelj! Nincs tested, amivel felelhetnél. Eltűnt a folyó. Nincs víz... Sehol. Szomjazol. - a Műkezes Fiú visszaült a helyére, ismét elárasztott a napfürdő.
- Rettentően szomjas vagy. Órák óta nem ittál semmit - mondja a Műkezes Fiú, hangja halk suttogás szomjúságom termeiben - Képzelj el egy viharfelhőt! Tele van vízzel. Annyit ivott, amellyi csak belefért, tömve van vízzel, nem érez szomjúságot, fájdalmat. Ott ül a nap közvetlen közelében, érzi a meleget, amit te is most,  de őt nem égeti.
A nyelvem a szájpadlásomra ragadt. Szomjaztam.
- Fáj? - kérdezte a Műkezes Fiú kedvesen. Bólintottam. Szinte hallottam, ahogyan az atomok sejtekké, majd szövetekké fonódnak a mozdulat mentén.
- Mit szeretnél? - kérdezte. Hangjának lágysága olyan, mint a friss zsömle hófehér belseje. Elképzeltem finom, sovány alakját, ahogyan mellettem üldögél. Fulldokolva sírni kezdtem. Zokogtam, testemet rázta a görcs... Hisztérikusan, fájó tüdővel nyögtem ki végül:
- Nagyon kérlek! Szeretnék viharfelhő lenni!
A Műkezes Fiú ép karjával átkarolta a vállam. Nap illatú atlétájába fúrtam az arcom, rázott a zokogás. A Műkezes Fiú ép kezével megfogta fémkarját a vállamon átnyúlva és a hátamra tette. Így olyan volt, mintha ké karjával ölelne. Tudtam, hogy csak egy mű, fém része, de az övé volt. Megnyugtatott a naptól forró fém a lapockámon. A Műkezes Fiú szorított, magához ölelt. Nem volt erőm kinyitni a szemem.
- Hadd legyek viharfelhő! - sírtam ismét.
A Műkezes Fiú arcon csókolt, ajka kiszáradt, kicserepesedett pici száj, érintésére megremegek, ettől smirgliként súrlódik arcomon a bőre. Halkan súgja, nehogy a folyó, a fű, vagy a napfény meghallja. Csak én hallom:
- Csodálatos viharfelhő lennél... Látod, máris ontod magadól az esőt. - ép kezével megsimogatta az arcom - De ha te viharfelhővé válsz, én egyedül maradok... Kérlek, maradj meg inkább a barátomnak!
Bólintással felelek, még mindig asztmásan folytogat a sírás. A Műkezes Fiú lassan elenged, a tüdőm megtelik levegővel, a szívem szerelemmel. Szerelemmel a nyár iránt, a folyópart iránt, a dinnyeillat iránt. Csukott szemhélyamon érzem a napot. Hallom, ahogy a kis, barna madár visszaszáll a Műkezes Fiú vállára. Kinyitom a szemem és hunyorgok a vakító, délutáni fényben.

Elmúlt a szomjam.