Naphalál (Műkezes Fiú sokadszor)

"A szivar csak afféle nehezék, édesem. Nehezék, és semmi más.

 Ha nem kapaszkodhatna legalább abba a szivarba,

hát felemelkedne szépen a földről mint egy léggömb,

 és soha az életben nem láthatnánk viszont a mi Zooeynkat."

      Míg némán elvérzik az égbolt milliom sebéből, én is elnémulok. Tisztelettel nézem végig szenvedéseit. Ordítani tudnék, látván halálát, de hallgatok: ennyit megérdemel. Néma vagyok, de ujjaimat rákulcsolom a Műkezes Fiú törékeny kis kezére. Nem szól ő sem, ez nem a beszéd pillanata. Hallgatunk és a vérző eget nézzük. Olyan kissé, mintha fekete tintával öntené le a sebeit.

      A Műkezes Fiú kiszabadítja kezét az enyémből és eltakarja az arcát egy pillanatra. Pontosan abban a mozzanatában az estnek, mikor lebukik a nap. És én egyedül maradok. Érzem, hogy szárnyalok, nincs már ami a földön tartana, az egyetlen, amibe kapaszkodhattam volna, ennek a tizenhárom éves gyereknek a keze. Immár semmi sem tart. Süllyedek a végtelen tintatenger felé. Felfelé süllyedek. A Műkezes Fiú pedig halkan, alig hallhatóan utánam szól:

- Gyere vissza hozzám! - talán ki sem mondta, csak nagyon erősen gondolt rá. Ki tudja? A napnak ebben a szakában bármi lehetséges.

      Érzem, ahogyan megragadja a kezem és lehúz maga mellé. Az égbolt elvérzett, mostmár csak hús és csont, egyetlen óriási, tintafoltos asztalkendővel takarva, mintha disznótoros leölt állat teteme. És ragyog millió, fájó, ezüstszín sebével.

      A Műkezes Fiú szorítja a kezem, mint aki soha többé nem kíván elengedni - némán nézzük a halott eget. Most még nincs itt a beszéd ideje.

Az Apám, aki Varázsló (a Műkezes Fiú új történetei)

     Azt hiszem, soha nem láttam azelőtt még, mennyire rikítóan kékes-lila is az ég, ilyenkor, hajnaltájt. Apám és a Műkezes Fiú egymás mellett álltak és a hópelyhek hulló vásznán át az eget bámulták, ahogyan jómagam. A Műkezes Fiú vállán egy fekete macska ült. Olyan hatalmas volt és annyira erősen dorombolt, hogy nem is igazán tudtam eldönteni, ő ül-e a Műkezes Fiú vállán, vagy a Műkezes Fiú az övén.

     Apám, aki Varázsló, mosolyogva megemelte a kalapját, mire a hajnali ég éjszaka-cserepeinek utolsó szilánkja is eltűnt a cilinder karimája mögött. A Műkezes Fiú mosolygott, a macska dorombolt. Békés volt.

     Apám, aki Varázsló kinyújtotta felém a kezét én meg egy régi százlejest ejtettem tenyerébe. Apám nevetett, a Műkezes Fiú nevetett, a macska leszökkent a válláról, vagy talán ő szökkent le a Macska válláról.

- Pénzért nem adom - mondta az Apám, aki Varázsló és míg beszélt, Miles Davis I don’t mean a thing-jét játszotta a rezesbanda.

- Nem szeretsz? - kérdeztem én a Műkezes Fiúra nézve.

- A barátom vagy - mondta a Műkezes Fiú és gyermekarcán még mindig ragyogott a mindentudó mosoly.

- Nem szeretsz? - kérdeztem és az Apámra néztem, aki Varázsló.

- Pénzért nem adom - mondta ő és leborotválta a szakállát, pedig én éppen úgy szerettem.     Az Apám, aki Varázsló letérdelt mellém, így pontosan egy magasságúak voltunk. Apró voltam, pöttöm, kisebb, mint a Műkezes Fiú, kisebb, mint a macska.

- Nem szerettek? - kérdeztem ismét.

- A barátod vagyok - vont vállat közönyösen a Műkezes Fiú, a mozdulat mentén csörömpölt fémkarja.

- Pénzért nem adom - mondta az Apám, aki Varázsló.

     És én elszaladtam és kinyitottam a szemem. És a sűrű hótól nem láttam, mennyire gyönyörűen kékeslila a hajnali égbolt. És már nem is emlékeztem: A macska ült a Műkezes Fiú vállán, vagy fordítva?

     Most nincs itt a Műkezes Fiú, nincs itt a Varázsló, aki valójában az Apám... és átfut előttem az úton egy fekete macska. Vállán nem férne el egy tizenhárom éves, műkarú gyerek. Őrülök.

Mezsgye?

Változott valami? Másként kelt fel a nap? Nem hiszem. Műanyagmosollyal, műanyagcsillogással üvegszememben, műanyaghajnalra ébredtem... Nem, persze. Csupán szépen hangzott volna, ha álbohém mivoltomnál fogva átszenvedem az évvéget-elejet. De nem történt semmi. Nem hasadt szét az ég fölöttem, nem nyílt szét a föld alattam. Nem hullot piros hó. A vénasszonyok sem potyogtak fogatlanul visongva a hajnalra. Nem kellene ezt mondani, hiszen miért beszéljünk arról, ha minden ugyanolyan maradt. A horizont olyan keskeny, hogy ha öszpontosítjuk a tekintetünk, rájövünk, hogy nem is létezik. Megint valami, ami nagyon nagynak hangzik, pedig aprócska csupán, arról beszélek, ami olyan evidens, hogy ki sem mondjuk. Elmúlt. Ennyi. Nagyon látni kívántam az átmenetet, a változás folyamatát, azt a pillanatot, mikor átlépjük a küszöböt...
Talán pislogtam éppen és elmulasztottam. De nem történt semmi. Annyira semmi, hogy egyetlen közhely sem képes pótolni az űrt. Kifogytam. Lefagytam.