A nevem Red. Az apám az Osztag tábornoka. A férfi, akit szerettem egy szörnyeteg áldozata lett. Szörnyű titkot őrzök:
Húsz évvel ezelőtt anyám ikreket szült. Mint két tojás - az egyikük fiú, a másikuk leány - én és a testvérem. Imádtuk egymást, rajongtunk egymásért. Apánk meg értünk. Talán a testvéremet kissé jobban szerette, mint engem, de ezt én így éreztem természetesnek.
Mindkettőnk speciális kiképzést kapott: a posztapokaliptikus háború alatt mindenkinek meg kellett tudnia védenie magát. Tizenhat évesek voltunk, mikor a háborúba kerültünk. Úgy harcoltunk, mint egy kétélű bárd, együtt, mégis másfajta sebeket ejtve. Gyűlöltem a harcokat, a háborút és a halált. Mégis ezek határozták meg az egész életem.
Apámnak két gyönyörű gyermeke volt: egy fiú és egy leány. A fiú a posztapokaliptikus háború harmadik hónapjában életét vesztette. Én vettem át a helyét, apám tudtán kívül. Azt hiszi, én vagyok Red... Most már én is lassan kezdem elhinni. Red és én összeforrtunk. Eggyé váltunk. Már nem létezem nélküle, és ő sem létezhetne nélkülem. De a szívem mélyén tudom, érzem, hogy amit teszek, az nem normális. És még most is, hogy az igazi Red négy éve halott - még most is... visszavárom.
***
Green eltűnése után egy héttel kezdtünk nyomozni. Az apám, a tábornok kiküldte az X. és S. csapatokat a 026-os szekcióba. Semmi nyomát nem találták Z.-nek. Az egyetlen, ami az ottjártára utalt, egy üres borospohár a kettes szobában. A szobát nemrég teljesen kitakarították, fertőtlenítették. A pohárról azonban úgy tűnik megfeledkeztek. A vörösbor az aljára száradt, a rajta hagyott DNS azonosíthatatlan, az ujjlenyomat nincs regisztrálva az Osztag adatbázisában. Minthogyha az a férfi, aki a pohárból ivott, nem is létezne.
Három hónap telt el Green eltűnése óta, és az Osztag felhagyott Z. keresésével. Ideiglenesen nem volt más megoldás, mint várni az első hibájára. Ötven bankot raboltak ki ez idő alatt. Két fegyveres: elsőként a térfigyelő kamerákat lőtték szét, majd a jelenlevőkkel végeztek. Minddel… kivétel nélkül. Hogy kik lehettek? Nem tudni. De ha sejtésem igaz, a férfi, akit szerettem az egyikük volt.
Ebben a harmadik hónapban, egy vasárnap történt, hogy egyedül indultam a város feltérképezésére. Szabad délutánom lévén – időm, mint a tenger… Csak találok valami nyomot.
Az Osztag embereinek mindenikén különös tetoválás van. Még a posztapokaliptikus háború idején fedezték fel az Anyagot, amely képes emberfeletti erőket kölcsönözni használójának. Ezt az anyagot felhasználva az Osztag a háború végeztével az alvilág felszámolását tervezte. Mindenki, aki a háború után belépett hozzánk, testére tetováltatott egy idegen testrészt: Green esetében ez egy fekete szemgolyó volt a tarkóján: ennek segítségével majdnem mindent láthatott. Ha megforgatta a szemgolyót, a tér kitágult előtte, és bármit, amire akárcsak egy atomnyi fény is esett azonnal elraktározott memóriájában.
Az én jobb kézfejemre két hosszú ujjat tetováltak. Ha akartam, ezek az ujjak végtelenbe nyúló, láthatatlan kacsokként tekeredtek elő. Könnyűszerrel fojthatom meg bármelyik ellenfelemet.
Azon a vasárnapon az Képességemet használtam. Tapogató kacsaimat előrebocsájtva minden sikátort, pincezugot, rejtett ablakot feltérképeztem, taktilis képet alkotva róla az elmém egy jól behatárolt szegletében.
Rettenetesen eltávolodtam a 026-os szekciótól, mire végre szagot fogtam.
Ujjam a Városnak egy nagyon távoli pontján megérintették Green tarkóján a szemet. Mámoros boldogság fogott el. Arra, hogy az X-eseket riadóztassam, nem volt már időm. Rohanni kezdtem, menet közben visszaszippantva a kacsokat, de el nem engedve Green tarkóját. Húsz perc őrült száguldás után elhagyott raktárhelyiségbe érkeztem. A raktár ajtaja nyitva állt, irdatlan belseje minden patkánypiszok- és fűrészmorzsalék-szagával együtt csak úgy húzott maga felé. Az ajtórésben bújtam meg, visszafogva lüktető lihegésem. Amit ott láttam, soha nem fogom elfelejteni.
Green kibontott, kócos, méregszín haja csapzottan tapadt izzadt homlokához. Kezét remegő mozdulattal szegezte előre. Alig négy méterre tőle állt a célpont: a leggyönyörűbb férfi, akit valaha is láttam. Nevetett. Kacajától kirázott a hideg.
- Hát megölsz? – kérdezte nevetve.
- Meg! – felelte Green tébolyultan.
- De hisz szeretsz.
- De te gyűlölsz!
- Én? – kacagott a Szépséges – Ugyan… nem érzek én semmit irántad, te ostoba.
- Biztos vagy benne, hogy egy fegyveres férfit akarsz sértegetni, Mester?
- Mester… Hm… No, ölj meg, hát. - duruzsolta a Gyönyörű.
Green kibiztosította a fegyvert.
- Meg is öllek! Meg én!
- Látnám bár… - felelte az és pisztolyt szegezve rá, közelebb lépett Greenhez.
- Meg –
Már olyan közel álltak egymáshoz, hogy egymás fegyverének feszült a mellkasuk. A Szépséges pedig csak mosolygott, jéghideg mosollyal.
- Húzd meg a ravaszt! – sziszegte negédesen. Green kezéből pedig kiesett a fegyver.
- Ez így túl könnyű. – nevetett a másik – Vedd kezedbe a fegyvert. Vedd vissza… várok.
***
Green nem mozdult. Fáradt, meggyötört alakjából mintha kiszívtak volna minden nedvességet. Teste minthogyha tíz centit zsugorodott volna. Mi folyik itt?
- Azt hittem, te fogsz megölni – nevetett a Szépséges.
- Én? … Terveim szerint te már nem élnél. De túlzottan szeretlek ahhoz, hogy végezzek veled.
- Te? Engem? – A Gyönyörű csak nevetett, karja rázkódott, de csuklója, és a kezében tartott fegyver mozdulatlan maradt – Hogy szeretnél? Nem megmondtam, hogy szerezz magadnak egy nőt? Téged kezeltetni kellene, Green. Nem bírom elviselni az abnormális közeledésedet. – duruzsolta.
Green sírva fakadt:
- Te valóban szörnyeteg vagy!
- Csak élek. Úgy, ahogyan tetszik. Élem az életem, elgördítve utamból minden akadályt. Ilyen a valódi világ. Fel kell nőni, kisfiú, ha velem akarsz maradni.
- Csodállak… Ismerve a kegyetlenségedet is csodállak. Láttam azt a rengeteg ártatlan embert, aki rosszkor volt, rossz helyen, emiatt esett áldozatodul. Láttam azt a rengeteg véres bankót, amit rejtegetsz. Tudom, hogy az Osztag vesztét akarod… És tudom jól, hogy nincs lelked.
A Gyönyörű arca elkomorult:
- Hallgass, mert megöllek. – sziszegte. Sziszegése is olyan elegáns volt és légies, mint minden más mozdulata, minden lélegzetvétele.
- Tudom. Úgyis megölsz, ha nem szólok. Hipnotizáltál. Elbűvöltél, semmit sem tehettem a varázserőd ellen. Meg akartalak ölni, de gyenge vagyok hozzá. Úgy tűnik, nem az én végzetem, hogy a halálodat okozzam. Végig az volt a terved, hogy kiírtassz belőlem minden emberit, majd megölsz. Tudom jól. Hát tedd meg!
Nem bírtam tovább. Előugrottam rejtekhelyemről, és könnyek közt ordítottam a Gyönyörűre:
- Állj! Nem tudom, ki vagy te, de állj! Ne öld meg! Ne bántsd! Mindent megteszek érte!
A Szépséges arcán zavarnak a legapróbb jelét sem látni, amint lassan felém fordul, karja, és a kezében tartott pisztoly még mindig démoni eleganciával feszül Green mellkasának.
- Te pedig? Ha nem tévedek, te vagy Red, igaz? – mosolygott rám negédesen. Egy pillanatra megszédültem, de erőt véve magamon így kiáltottam:
- Ne öld meg!
- Mert?
- Me-me-mert végzek veled! – üvöltöttem pillanatnyi zavar után, ujjaimat a nyaka felé lövellve.
- Ne! – üvöltötte Green, és még mielőtt megállhattam volna, a kacsok útjába ugrott. Azonnal átfúrták a mellkasát. Térdre borult.
- Ne bántsd! Szeretem őt! – ordította, most a fájdalomtól görcsölve, majd a Szépséges felé fordult:
- Menekülj, Mester! Menekülj innen!
A fegyver eldördült. A Gyönyörű méltóságteljesen állt, lassan leeresztve karját, míg szenvtelen hangon ezt mondta, súgta, duruzsolta Greennek:
- Ostoba, buta kicsi Greenem! – nem vagyok benne biztos, hogy a címzett még hallhatta. A homlokába fúródott azonnal át is robbant a koponyacsonton. Vér fröccsent a sötétzöld tincsekre, a ráncolt, izzadt homlokra – Hidd el, jót tettem veled… mint te, akkor, azzal a kis tizenöt éves kurtizánnal. Szenvedéstől szabadítottalak meg, és tudom jól, hogy te soha sem fogsz haragudni rám. Az Osztagra haragszol majd. Hogy miért engedtek el, miért engedték, hogy rám találj, hogy belém szeress… Te tényleg nem hitted, igaz, hogy visszavárnak?
***
Green holttestéhez rohantam. Ettől a perctől kezdve az sem érdekelt, ha a Szépséges végez velem. Nem… Hiszen minek is éljek, ha a férfi, akit szeretek halott?
Odarohantam hozzá. A vér és a félelem hányingert ébresztett bennem.
- Green… - lihegtem. Alig volt időm elfordulni, mielőtt hányni kezdtem. Zokogtam és izzadtam, úgy okádtam magamból a vasárnapi reggelimet, mintha a világ minden mocskától meg akartam volna szabadulni. A Szépséges pedig nézte. Bámult, mint aki nem látott még undortól és félelemtől okádó katonát.
Talán tíz percembe is telt, míg sikerült megnyugodnom. Csak a könnyem folyt szakadatlan, a gyomrom teljesen kiürült, mintha sarkaiból forgatták volna ki.
Könnyáztatta arccal bámultam fel a Gyönyörűre, minden gyűlöletemet ebbe a pillantásba tömörítve: Ő csak állt ott, mellettem és engem nézett kifejezéstelen arccal. Megszólalt:
- Miért sírsz?
- Hogy mi… - hebegtem és dühösen Green holttestére mutattam – Halott! Nézd, te szörnyeteg, halott!
Ő ránézett, majd rám és így szólt:
- Alszik. Csak alszik, ne félj tőle, csak alszik… - hittem neki, mint akit hipnotizáltak. Tudatom azonban mégis küzdött:
- Véres! Nem látod? Megsebesült.
- Nem vér az… Virágszirmok. Virágszirmok takarják a testét, nézd!
És valóban: nem vér volt az, röppenő rózsaszirmok takarták Green szeretett, koravén alakját.
- De gyönyörű! – suttogtam, könnyeimen át.
- Szóval ne sírj, te szép kicsi lány! NE sírj, ne zokogj, mert felébred majd, és mi meg ránevetünk, és azt mondjuk – ekkor mellém térdelt, talán az egyetlen tiszta foltra, és ujjbegyével letörölte arcomról a könnyeket – De jó, hogy ébredsz! Oly régóta már, hogy magunk közé visszavárunk!
A Gyönyörű magához ölelt. Sokáig így maradtunk. Elfeledkeztem Greenről, az Osztagról, Redről is. Sírattam Greent, mert azt hittem, elveszítettem a férfit, akit szeretek, de nem. Az a férfi, akit szeretek nem más, mint az ember, aki megölte Greent. Az ő hangját, az ő démonian szép arcát, az ő jéghideg szemét, hosszú szempilláit, karcsú ujjú kezét, az ő párdusalakját szerettem. Attól a perctől kezdve. A nevét nem tudtam, nem is volt rá szükségem. Ő számomra nem csak egy férfi volt, egy névvel a nyakában: ő volt az én mindenem. Testvérem, apám, barátom és szeretőm. Ő tett nővé engem akkor, azon a vasárnapon. Nem leszek közhelyes, nem mesélem el, akármennyire is kérdeznéd. Abban a percben, hogy mellém térdelt, a rózsaszirmokkal takart, alvó Green teste mellé, megszüntem Rednek lenni. Hosszú hónapok után végre levethedtem megizzadt, szutykos férfiruhám, az életet, amit az apámért éltem, és eldobhattam a Red nevet. A Gyönyörű Scarletnek kezdett hívni... Talán ez volt a valódi nevem...
Akkor már teljesen a hatása alatt voltam, kedves Idegen. Elfeledve önmagamról, nem is gondoltam rá, hogy az Osztag hiányolna. Kérésére, miszerint vele tartok-e, gondolkodás nélkül rábólintottam. Megcsókolta lehunyt szemhélyam, mintha édes mérget cseppentett volna a bőr alá, kiment a fejemből a mellettem heverő férfi, a halott ikertestvérem, akinek az identitását hordanom kellene, az apám, aki iránt felelősséggel tartozom. Eszembe sem jutott, mennyien visszavárhatnak.
***
Akkor már több mint fél év telt el azóta, hogy elhagytam az Osztagot. A Gyönyörű inkább Skarletnek nevezett, addigi életem megszűnt létezni, édes szerelemben élve bújkáltam a világ szeme elől. Vörös hajam ekkor már a vállamig ért, a Szépséges drága ruhákkal és aranyékszerekkel halmozott el, mindent megadott nekem, amit csak kívánhattam. Cserébe kísérnem kellett a „küldetéseire”. Amikor harcolt, karcsú jaguártermete még kecsesebbre nyúlt, jég-szemei csillogtak, amint a fegyver csövét áldozatának szegezte, hátán megfeszült a kabát, a lövésre kész, ölni képes démon tekintete és tartása volt ez. Áhitattal, odaadással követtem. Életem mellette egyetlen önkívületi pillanat volt, elfeledtem az addigi kétarcú, szent élet minden gyönyörét és borzalmát.
Fél év után a Gyönyörű a következőképpen szólt hozzám:
- Édes Scarletem - a hangja balzsam minden sebre - Mondd, mennyire voltál otthon az Osztag bázisán?
Egy röpke pillanatig nem tudtam, miről beszél, majd felocsúdva így feleltem:
- Eléggé. Az apám a tábornok. Minden zugot ismerek.
A Gyönyörű finoman megcirógatta vállamat seprő tincseimet:
- Édes Scarletem - súgta - Tudod, hol van a vezérlőegység?
- A... - lihegtem - főépület, az ötös szinten... de jelszóvédett... Miért kérded?
- Édes Scarletem - sziszegte és a fülembe csókolt - Tudod-é a jelszót?
- A jelszó... RED - feleltem halkuló hangon.
A Gyönyörű immár nem csak a fülemet csókolta. Halkan súgta, míg átkarolt:
- El tudnál menni az Osztag főhadiszállására? - kérdezte - Édes Scarletem, eltudnád te intézni nekem ezt a kis kellemetlenséget?
A vérem forrt, az agyamat beborította a különös köd:
- Bármi...
- Édes, drága Scarletem, szeretsz te engem?
- Ige... - lihegtem.
- Végzel az Osztaggal a kedvemért?
Elmémben felbukkant Green jóságos, ráncos-cserzett arca: „Ne tedd, Red! Mi szeretünk, Red, számítunk rád!”
De hol volt akkor már Red? „Red halott” - feleltem Greennek és a Gyönyörű ajkát pecsételve a szóval, ezt feleltem:
- Érted, bármit...
Green hangja lüktető fájdalom az elmém egy rejtett zúgában: „Ne tedd, Red! Édes, kis Redem! Ne tedd! Kérlek! Hisz az Osztag szeret! Számít rád! Visszavár...”
***
Az éjszaka leple alatt surrantam be a bázisra. Az Osztag aludt, csak az S-esek voltak ébren, azon az éjjelen ők kerültek őrségre.
Nem éreztem bűntudatot, amikor betörtem a vezérlőterembe... Ahogyan akkor sem, mikor beállítottam a bombát, sem akkor, mikor végeztem a rám bukkanó S-esekkel.
Nem. Hiszen szerelemből tettem és azért, hogy szeressenek. Kell ezzél több?
Azon az éjjelen a Gyönyörű karjaiba vett. És olyan gyönyörben volt részem, mint addig sohasem. Red eltűnt a föld színéről, az emlékével együtt, mikor az Osztag egyetlen gombnyomásra a levegőbe röpült. Mikor apám, barátaim és a testvérem emléke a másodperc töredéke alatt megszűnt létezni, én a Szépséges karjaiban feküdtem és Boldog voltam.
Most már tudom, hogy a Szépséges hipnotizált, rájöttem, Kedves Idegen, tudom jól. Nincs szükségem a dorgálásodra. És ha kicsit is érted a hipnózis szó jelentését, akkor tudod, hogy a Szépséges, még mindig nem tudom Z. - nek szólítani, mindvégig önkívületben tartott, és hogy nem voltam tisztában a cselekedeteimmel.
Azután, hogy az Osztagot elpusztítottam, a Szépséges egyre kegyetlenebbé vált. Kezdetben csak a rendszeres, durva szeretkezés, majd később a verések. Nem tudtam, mit teszek rosszul, nem értettem, hogy az idilli szerelmem hogyan válhatott hirtelen ilyen szörnyű pokollá. a Gyönyörű rendszeresen meggyalázott, gyakran ütött hozzám a puskatussal, jéghideg szemei a szokásosnál is kegyetlenebbek voltak. Menekültem előle, mert nem akartam, hogy az álom véget érjen. még fél évnek kellett eltelnie, mire megérkezett számomra a megváltás: te, Kedves Idegen.
Egy évvel a Szépségessel való találkozásom után, mikor a 777-es szekcióban ültem egy lebuj előtt, a járdakövön, félholtra verve, részegen. Ekkor láttam meg a felém közeledő fiatal férfit. Hosszú, szőke hajjal és szakállal, sugárzó, fekete szemekkel. Ez voltál te. Mellém térdeltél, és felajánlottad a segítségedet. Annyi melegséget, mint amennyit az az azúrszín tekintet sugárzott, egy éve nem kaptam. Z. tekintete gyönyörű és okos, de kegyetlen. Egy olyan férfi szeme, aki képes ölni. Egy férfi szeme, akinek nincs lelke.
Az akkori beszélgetésünket csak haloványan tudom felidézni, javíts ki, ha tévedek, kérlek:
- Kisasszonykám, mi a baj? – térdeltél mellém, valahogy így.
Én meg szipogtam, a fejem fogtam és rettenetesen alkoholgőzösen rádnéztem:
- Maga meg mit akar?
- Jól van, kisasszonykám?
- Mér’?! Úgy nézek én ki, mint aki jól van?
- Hadd segítsek!
- Menjen már!
- Kisasszonykám, ön nincs jól. Önnek segítségre van szüksége.
- Menjen már! Nem vagyok én senkinek a kisasszonykája. Menjen! Rossz színt vet magára, ha velem látják, amúgy pedig a Mester sem szereti az idegeneket.
- A Mester? – kérdezted akkor.
- A Mester – feleltem én – Vár engem, meg fog ölni, ha nem leszek ott időben…
- Akkor elviszem oda, kisasszonykám! Üljön fel a hátamra, én majd viszem, és ön mutatja az utat.
Azt hiszem, ekkor volt, hogy a füled mögé simítottad a hajad, én meg megrökönyödve, mint aki mély álomból ébred, vettem észre a füledre tetovált mintát.
- Maga… Az Osztag… - hebegtem.
- Az utolsó, aki még él. Honnan ismeri az Osztagot?
- Nevem Red – próbálom imitálni, amit akkor mondhattam, bár ez a folyamat, magamban csak felébredésemnek nevezem, olyan homályos számomra, mintha nem is ébren éltem volna át. Idézem hát, mint egy rossz álmot – Red vagyok, uram! Nem! Red halott! Redet megölték a háborúban… Én vagyok Red, a tábornok fia… Green szerelme… Green elment Z. után, én meg őutána. És a Gyönyörű megölte Greent és… - aztán lehánytam a cipődet. Szörnyű volt. Mintha mindent kiforgattam volna a gyomromból. Mintha meg akartam volna szabadulni ennek a szörnyű hipnózisnak még az emlékétől is. Akkor te voltál az, aki gondomat viselte, Kedves Idegen. És megszerettelek. Szeretlek, mint ahogyan Greent is szerettem és ahogyan a Gyönyörűt szerettem. Teljes lélekkel, szívvel, testtel…
Akkor elmondtad nekem, mire jöttél rá: hogy az én „Mesterem” nem más, mint a gyilkos Z. Mintha ködből léptem volna ki: mindent tisztán láttam. A veled eltöltött napok adtak erőt, döntésem meghozatalához.
Hála neked, Kedves Idegen, eldöntöttem, hogy megölöm Z-t. Nem fontosak már a körülmények, nincs értelme tovább szaporítanom a szót. Indulok... és csak abban reménykedem, hogy te visszavársz.
