Szúnyoghalál

Egy mozdulattal lesöpröd ruhádról a pollenfelhőt. Gomolyokban páráll rólad, felhőkbe tömörül, majd gőzölve lepereg. A ruhád kék. Búzavrágkék, az árnyékok nyári szelet és pillangókat festenek redőire. Megbolydult az a kékség és milliom szivárvánnyal kavarodik azon a nyárelőn. Mikor minden olyan kábult-szőke, minden olyan kék szemű és angyalfogsorú, undorítóan szép gyermektáncos, pitypangkoszorús fülledés, akkor ébredsz, akkor támadsz fel valahol bennem, valahol legbelül, görcsösen kapaszkodva valamibe, ami egyszer talán a Macska volt, mára viszont nem maradt belőle több egy szúnyog-viszketésnél a vádlidon. Egy szúnyog halála, egy macska halála, a búzavirág-kék halála, a szőkeséged, az ártatlanságod, a naiv szereteted halála, a mindenségbe vetett hited halála, a halálod halála. A halál ugyanaz. Az aktus, a vég, a kezdet, a változás-változat, látomás-látszat, az évatamásszeretet, a sikoltó estiség, a vers, aminek már nincs szövege, ritmusa, mondanivalója, szépsége. Egy döglött macska az egyetlen dolog, ami megfizethetetlen, hisz ki fizetne egy döglött macskáért?

Először, másodszor… elkelt… És az önutálat kalapácsfejével szúnyogot gyilkolsz. A véredet viszi és halálával egy apró, kiszívott részed is meghal.

Bárányszámláló

            Körmeit koptatva érkezik a kénes éjszaka. Tavasz helyett hófúvás, ibolyák helyett vérpöttyös vállkendő. Ha ilyentájt, ebben a zordon félkilenci órában néz ki az ember a világra, minden olyan, mintha nem is lenne; mintha nem is lennénk. Mintha tél, mintha fagy ébresztene fogcsikorgatva. Számolom a bárányt. Egy bárány. És megint egy. Ugyanegy. Szelíd és ostoba. Hidegrázóan behízelgő, sündörködő, jóhiszemű, sátánszemű szörnyeteg. Egy bárány.

            Ha talán egy kicsikét tágabbra nyitnám a száját, lelátnék a torka legrejtettebb méllyébe. Nem merem. Lenyel, elnyel, még csak a gondolata is kettéroppantja a gerincem. Állkapcsával szorítja ki belőlem a megmaradt életerőt. Egy bárány.

            És ha hiszem a szelídnek szavát, ha hiszem a hazugnak fondorlatait, ha hiszem a gonosznak kedvességeit, ha kellőképpen böjtölök és megvonom magamtol a tiszta levegőt, Uramistenemkrisztusom, meghallgatsz és feloldozol? És rámnézel talán? És mikor ilyen kénkőszagú estvéken számolom a bárányt, hogy az álom meglásson, lágy suhogású papírköntösében mellkasomra kuporodjon és belémfolytsa az öntudatom, talán akkor megszánsz engem? Egy bárány.

            És mikor késsel vágják el a bárány torkát, annak az egynek a torkát, a szelídnek a torkát, az ostobának a torkát, talán akkor piros pettyes lesz tőle a nászlepedő? Talán sikerül az álomnak belémfolytania önmagát? Ha már számolni sem tudom az ugyaneggyet, meglátsz itt térdelve előtted, Álló Istenem? Egy bárány. Eltaposom és nem is bég’ talpam alatt.

Meghalt Preiszinoé.....................................................................................................................

Hó

     Lábnyomaidban lépkedek. Olyan érzés, mintha egy testet birtokolnánk. Nem tudnám megmondani, hogy hull-e a hó, vagy sem. Talán inkább „szemerkél”, ha lehet egyáltalán hóról ezt állítani. Mindenesetre semmiképpen sem havazik. Azt észrevenném. Néhány magányos, törött hópehely azért szánkózik lefelé, útját keresve a náthás, délelőtti fagyban. Tekintetemmel gyűjtöm és számolom őket.

     Egy pillanatra olyan csend támad, hogy hallom a talpam alatt sisteregve ropogó havat. Nézem a hátad, a kabát gyűrődéseit, a finom redőket, ahogyan egyenletesen lépkedsz előttem. Valami régi sláger jut eszembe, a szövegét nem tudom, a dallama is homályos, mintha ugyanaz a fagy kötné az elmém, ami az egész világot mozdulatlanságba láncolta ezen a reggelen. Jó is volna egy kicsit mozdulatlanná válni. De csak méssz, és csak megyek.

     Olyan ez, mint mikor egy végtelen Hyden darabot hallunk, mint mikor együtt ülünk a kanapén, sóspereccel és instant forrócsokival körülvéve, valami karácsonyi reklámmal ámít a tévé, és távolabb vagyunk egymástól, mint valaha. Mögötted lépkedek, nem is próbállak utolérni, elég az, hogy a lábnyomod taposom.      Nincsenek önálló gondolataim. Egy doboz vagyok, egy szekrény, üres fiókos láda, egy tükör. A világ, ami körülvesz vagyok, te vagyok, a fagy vagyok, a csend vagyok, a semmi vagyok reggel fél nyolc és kilenc között, a hópelyhek zuhanása vagyok, a rend vagyok és a káosz. Mi vagyok. A temegén. Egy törött álom, egy régi karácsony, egy kiszáradt szobanövény, a kaktusz tüskéi, a semmi határai, a valamik összekötő fonala. És üres. Nagyon üres. Mindezen kacatok közt elvesző kis apróság. Semmi ehhez a reggelhez képest.

     A lábnyomodban lépkedek, némán, elmémben rozsdás-jegesen zakatoló dallammal, vigyázva, nehogy elrontsam talpammal lábnyomod alakját a hóban, figyelve a hátad, számolva a hópelyheket.

Naphalál (Műkezes Fiú sokadszor)

"A szivar csak afféle nehezék, édesem. Nehezék, és semmi más.

 Ha nem kapaszkodhatna legalább abba a szivarba,

hát felemelkedne szépen a földről mint egy léggömb,

 és soha az életben nem láthatnánk viszont a mi Zooeynkat."

      Míg némán elvérzik az égbolt milliom sebéből, én is elnémulok. Tisztelettel nézem végig szenvedéseit. Ordítani tudnék, látván halálát, de hallgatok: ennyit megérdemel. Néma vagyok, de ujjaimat rákulcsolom a Műkezes Fiú törékeny kis kezére. Nem szól ő sem, ez nem a beszéd pillanata. Hallgatunk és a vérző eget nézzük. Olyan kissé, mintha fekete tintával öntené le a sebeit.

      A Műkezes Fiú kiszabadítja kezét az enyémből és eltakarja az arcát egy pillanatra. Pontosan abban a mozzanatában az estnek, mikor lebukik a nap. És én egyedül maradok. Érzem, hogy szárnyalok, nincs már ami a földön tartana, az egyetlen, amibe kapaszkodhattam volna, ennek a tizenhárom éves gyereknek a keze. Immár semmi sem tart. Süllyedek a végtelen tintatenger felé. Felfelé süllyedek. A Műkezes Fiú pedig halkan, alig hallhatóan utánam szól:

- Gyere vissza hozzám! - talán ki sem mondta, csak nagyon erősen gondolt rá. Ki tudja? A napnak ebben a szakában bármi lehetséges.

      Érzem, ahogyan megragadja a kezem és lehúz maga mellé. Az égbolt elvérzett, mostmár csak hús és csont, egyetlen óriási, tintafoltos asztalkendővel takarva, mintha disznótoros leölt állat teteme. És ragyog millió, fájó, ezüstszín sebével.

      A Műkezes Fiú szorítja a kezem, mint aki soha többé nem kíván elengedni - némán nézzük a halott eget. Most még nincs itt a beszéd ideje.

Az Apám, aki Varázsló (a Műkezes Fiú új történetei)

     Azt hiszem, soha nem láttam azelőtt még, mennyire rikítóan kékes-lila is az ég, ilyenkor, hajnaltájt. Apám és a Műkezes Fiú egymás mellett álltak és a hópelyhek hulló vásznán át az eget bámulták, ahogyan jómagam. A Műkezes Fiú vállán egy fekete macska ült. Olyan hatalmas volt és annyira erősen dorombolt, hogy nem is igazán tudtam eldönteni, ő ül-e a Műkezes Fiú vállán, vagy a Műkezes Fiú az övén.

     Apám, aki Varázsló, mosolyogva megemelte a kalapját, mire a hajnali ég éjszaka-cserepeinek utolsó szilánkja is eltűnt a cilinder karimája mögött. A Műkezes Fiú mosolygott, a macska dorombolt. Békés volt.

     Apám, aki Varázsló kinyújtotta felém a kezét én meg egy régi százlejest ejtettem tenyerébe. Apám nevetett, a Műkezes Fiú nevetett, a macska leszökkent a válláról, vagy talán ő szökkent le a Macska válláról.

- Pénzért nem adom - mondta az Apám, aki Varázsló és míg beszélt, Miles Davis I don’t mean a thing-jét játszotta a rezesbanda.

- Nem szeretsz? - kérdeztem én a Műkezes Fiúra nézve.

- A barátom vagy - mondta a Műkezes Fiú és gyermekarcán még mindig ragyogott a mindentudó mosoly.

- Nem szeretsz? - kérdeztem és az Apámra néztem, aki Varázsló.

- Pénzért nem adom - mondta ő és leborotválta a szakállát, pedig én éppen úgy szerettem.     Az Apám, aki Varázsló letérdelt mellém, így pontosan egy magasságúak voltunk. Apró voltam, pöttöm, kisebb, mint a Műkezes Fiú, kisebb, mint a macska.

- Nem szerettek? - kérdeztem ismét.

- A barátod vagyok - vont vállat közönyösen a Műkezes Fiú, a mozdulat mentén csörömpölt fémkarja.

- Pénzért nem adom - mondta az Apám, aki Varázsló.

     És én elszaladtam és kinyitottam a szemem. És a sűrű hótól nem láttam, mennyire gyönyörűen kékeslila a hajnali égbolt. És már nem is emlékeztem: A macska ült a Műkezes Fiú vállán, vagy fordítva?

     Most nincs itt a Műkezes Fiú, nincs itt a Varázsló, aki valójában az Apám... és átfut előttem az úton egy fekete macska. Vállán nem férne el egy tizenhárom éves, műkarú gyerek. Őrülök.

Mezsgye?

Változott valami? Másként kelt fel a nap? Nem hiszem. Műanyagmosollyal, műanyagcsillogással üvegszememben, műanyaghajnalra ébredtem... Nem, persze. Csupán szépen hangzott volna, ha álbohém mivoltomnál fogva átszenvedem az évvéget-elejet. De nem történt semmi. Nem hasadt szét az ég fölöttem, nem nyílt szét a föld alattam. Nem hullot piros hó. A vénasszonyok sem potyogtak fogatlanul visongva a hajnalra. Nem kellene ezt mondani, hiszen miért beszéljünk arról, ha minden ugyanolyan maradt. A horizont olyan keskeny, hogy ha öszpontosítjuk a tekintetünk, rájövünk, hogy nem is létezik. Megint valami, ami nagyon nagynak hangzik, pedig aprócska csupán, arról beszélek, ami olyan evidens, hogy ki sem mondjuk. Elmúlt. Ennyi. Nagyon látni kívántam az átmenetet, a változás folyamatát, azt a pillanatot, mikor átlépjük a küszöböt...
Talán pislogtam éppen és elmulasztottam. De nem történt semmi. Annyira semmi, hogy egyetlen közhely sem képes pótolni az űrt. Kifogytam. Lefagytam.