Meghalt Preiszinoé.....................................................................................................................

Hó

     Lábnyomaidban lépkedek. Olyan érzés, mintha egy testet birtokolnánk. Nem tudnám megmondani, hogy hull-e a hó, vagy sem. Talán inkább „szemerkél”, ha lehet egyáltalán hóról ezt állítani. Mindenesetre semmiképpen sem havazik. Azt észrevenném. Néhány magányos, törött hópehely azért szánkózik lefelé, útját keresve a náthás, délelőtti fagyban. Tekintetemmel gyűjtöm és számolom őket.

     Egy pillanatra olyan csend támad, hogy hallom a talpam alatt sisteregve ropogó havat. Nézem a hátad, a kabát gyűrődéseit, a finom redőket, ahogyan egyenletesen lépkedsz előttem. Valami régi sláger jut eszembe, a szövegét nem tudom, a dallama is homályos, mintha ugyanaz a fagy kötné az elmém, ami az egész világot mozdulatlanságba láncolta ezen a reggelen. Jó is volna egy kicsit mozdulatlanná válni. De csak méssz, és csak megyek.

     Olyan ez, mint mikor egy végtelen Hyden darabot hallunk, mint mikor együtt ülünk a kanapén, sóspereccel és instant forrócsokival körülvéve, valami karácsonyi reklámmal ámít a tévé, és távolabb vagyunk egymástól, mint valaha. Mögötted lépkedek, nem is próbállak utolérni, elég az, hogy a lábnyomod taposom.      Nincsenek önálló gondolataim. Egy doboz vagyok, egy szekrény, üres fiókos láda, egy tükör. A világ, ami körülvesz vagyok, te vagyok, a fagy vagyok, a csend vagyok, a semmi vagyok reggel fél nyolc és kilenc között, a hópelyhek zuhanása vagyok, a rend vagyok és a káosz. Mi vagyok. A temegén. Egy törött álom, egy régi karácsony, egy kiszáradt szobanövény, a kaktusz tüskéi, a semmi határai, a valamik összekötő fonala. És üres. Nagyon üres. Mindezen kacatok közt elvesző kis apróság. Semmi ehhez a reggelhez képest.

     A lábnyomodban lépkedek, némán, elmémben rozsdás-jegesen zakatoló dallammal, vigyázva, nehogy elrontsam talpammal lábnyomod alakját a hóban, figyelve a hátad, számolva a hópelyheket.