Szar haiku az életről

Durva kötéllel

a nyakam körül csüngök,

 hallom szél hangját.

Köd (A Műkezes Fiú harmadszor)

     Krétaporok csomós ködében az orromig sem látok. Monoton semmi vesz körül, de nem látom... elfedi a tejfehér, a hófehér, a krétafehér köd. Egy valamit látok, az is homályba vész: egy fekete, kormos-piszkos sovány macska ül, pontosan előttem... Vagy talán szürke? Vagy talán ott sincs? Talán csak képzelem.

     A Műkezes Fiú mellettem áll, de kiesik látószögemből, csak tudom, hogy ott van, látni nem látom. Hallom, ahogy csörren oldalán a műkar, tudja az eszem, hogy mellettem áll, de semmit sem látok, mindent köd borít. Megszólal:

- Hallod a csendet?

Fülelek - halkan sípol, sistereg. Beleremegek és bólintok.

- Némítsd el... - súgja fájdalmasan a Műkezes Fiú. Hallom a hangján, hogy szenved.

- A csendet nem lehet elnémítani - felelem értetlenül. Nem szól, gondolom mosolyog. Aztán mikor végre megszólal:

- Próbáld ki! Az egész nem egyéb, mint egy pofonegyszerű, gyerekjátékként feloldható paradoxon. Ellentétek démontánca. Mi a csend párja?

Válaszra vár, szóval felelek:

- Az ellentéte? ... hát a zaj. - szinte érzem, hogy mosolyog mellettem.

- Talán igen. - feleli.

     A macska nyújtózkodik, majd nyávogva, dorombolva a lábamhoz dörgölőzik. A csendben mennydörgés és hegedűszó a hangja.

- Neked nem fáj? - kérdezi a Műkezes Fiú és mindig nyugodt, finoman rezonáló hangja most sípol, fájdalmasan halk - Neked nem fáj ez a... csend?

A macska elnémul, unottan továbbmegy, nesztelenül, némán, még a levegő sem követi a mozdulatát. Talán tényleg csak képzeltem...

     A Műkezes Fiú hirtelen mozdulattal leül, karja csörren, éles, fémes hanggal, a fogaimban, a zsigereimben érzem a fémlapok egymáshoz morzsolódását.

- Ölelj meg! - suttogja, hogy alig hallom.

- Itt és most? - kérdezem, mire sírni kezd - Nem azért... - teszem hozzá zavartan - Csak nem tudom, hol vagy... nem látok ebben a ködben.

- Itt vagyok - feleli és nem tudom, merről jön a hang.

- Hol?

- Itt vagyok - ismétli. Teljesen összezavar... Hozzászoktam örökös erőfölényéhez, ahhoz, hogy tud és ért és érez és képes tanítani. Hogy ő az, aki engem kézen vezet, hogy én vagyok az, aki sír... hogy mosolyog kis, halovány, cserepes ajkaival...

     Magam körül forgok, a köd krétaporos, asztmás tömege fojtogat, de sehol sem találom őt:

- Hol?

Nem felel. Néma csend vesz körül. Üvölt. Fáj... Beleremegek. El kell némítanom a csendet!

- Fáj! Hallgattasd el! - suttogom, magam is meglepődöm, milyen kétségbeesett a hangom. Leguggolok és ringatom magam - Ölelj meg!

- Itt és most? - hallom a Műkezes Fiú hangját magam fölül. A macska dorombol és nyávog. Bólintok.

- Hol vagy? - kérdi a Műkezes Fiú.

     Talán csak képzelem...

Vallomás

            Elvakít a fény, megfojt a melegség. Ne engedd hozzám a napot! Csukd be az ajtókat, függönyözd el az ablakom! ... Vágd el a torkom!

            ... Téged kérlek, mert nincs más, akit megkérhetnék rá. Te vagy a Teremtőm, neked kell kioltanod a lángot, amit meggyújtottál.

            Vagy hagyod inkább, hogy izzadtságban úszva, elfojt sminkkel, asztmatikus zokogás közepette, vérző orral kínlódjak az általad teremtett paradicsomban? Nem lehetsz ennyire kegyetlen... Észre kell venned, hogy fáj, mikor túl jó vagy hozzám. Hogy elemészt a tudat, hogy még milliom kilátástalan holnap vár rám a fényben.

            Vágd el a torkom, szépen kérlek! Unom az egyhangú fehéret magam körül. Megfojt, hogy még elfüggönyzött sötétben is világít a fehér egyhangúság. Segíts kérlek, hogy istenigazából megszabadulhassak tőle!

            Nem parancs ez... csak egy kívánság. Egy sóhaj, amit már megszületése előtt elnyeltek a visszhangtalan falak. Nem is meghalni akarok... Ostoba volnék. Élvezem a kínt, amit te hozol, a létezés fájdalmát melletted, és tőled távol... Csak szeretném, ha meghallanád a suttogásom. Szeretném, ha egy kicsikét én lennék az egyedüli... a mindenség: a fény, az árnyék, a halál és a szerelem... Csak egy pillanat erejéig engedd, hogy érezzem, milyen mikor hallanak és értik amit mondok.