Szar haiku az életről

Durva kötéllel

a nyakam körül csüngök,

 hallom szél hangját.

Köd (A Műkezes Fiú harmadszor)

     Krétaporok csomós ködében az orromig sem látok. Monoton semmi vesz körül, de nem látom... elfedi a tejfehér, a hófehér, a krétafehér köd. Egy valamit látok, az is homályba vész: egy fekete, kormos-piszkos sovány macska ül, pontosan előttem... Vagy talán szürke? Vagy talán ott sincs? Talán csak képzelem.

     A Műkezes Fiú mellettem áll, de kiesik látószögemből, csak tudom, hogy ott van, látni nem látom. Hallom, ahogy csörren oldalán a műkar, tudja az eszem, hogy mellettem áll, de semmit sem látok, mindent köd borít. Megszólal:

- Hallod a csendet?

Fülelek - halkan sípol, sistereg. Beleremegek és bólintok.

- Némítsd el... - súgja fájdalmasan a Műkezes Fiú. Hallom a hangján, hogy szenved.

- A csendet nem lehet elnémítani - felelem értetlenül. Nem szól, gondolom mosolyog. Aztán mikor végre megszólal:

- Próbáld ki! Az egész nem egyéb, mint egy pofonegyszerű, gyerekjátékként feloldható paradoxon. Ellentétek démontánca. Mi a csend párja?

Válaszra vár, szóval felelek:

- Az ellentéte? ... hát a zaj. - szinte érzem, hogy mosolyog mellettem.

- Talán igen. - feleli.

     A macska nyújtózkodik, majd nyávogva, dorombolva a lábamhoz dörgölőzik. A csendben mennydörgés és hegedűszó a hangja.

- Neked nem fáj? - kérdezi a Műkezes Fiú és mindig nyugodt, finoman rezonáló hangja most sípol, fájdalmasan halk - Neked nem fáj ez a... csend?

A macska elnémul, unottan továbbmegy, nesztelenül, némán, még a levegő sem követi a mozdulatát. Talán tényleg csak képzeltem...

     A Műkezes Fiú hirtelen mozdulattal leül, karja csörren, éles, fémes hanggal, a fogaimban, a zsigereimben érzem a fémlapok egymáshoz morzsolódását.

- Ölelj meg! - suttogja, hogy alig hallom.

- Itt és most? - kérdezem, mire sírni kezd - Nem azért... - teszem hozzá zavartan - Csak nem tudom, hol vagy... nem látok ebben a ködben.

- Itt vagyok - feleli és nem tudom, merről jön a hang.

- Hol?

- Itt vagyok - ismétli. Teljesen összezavar... Hozzászoktam örökös erőfölényéhez, ahhoz, hogy tud és ért és érez és képes tanítani. Hogy ő az, aki engem kézen vezet, hogy én vagyok az, aki sír... hogy mosolyog kis, halovány, cserepes ajkaival...

     Magam körül forgok, a köd krétaporos, asztmás tömege fojtogat, de sehol sem találom őt:

- Hol?

Nem felel. Néma csend vesz körül. Üvölt. Fáj... Beleremegek. El kell némítanom a csendet!

- Fáj! Hallgattasd el! - suttogom, magam is meglepődöm, milyen kétségbeesett a hangom. Leguggolok és ringatom magam - Ölelj meg!

- Itt és most? - hallom a Műkezes Fiú hangját magam fölül. A macska dorombol és nyávog. Bólintok.

- Hol vagy? - kérdi a Műkezes Fiú.

     Talán csak képzelem...

Vallomás

            Elvakít a fény, megfojt a melegség. Ne engedd hozzám a napot! Csukd be az ajtókat, függönyözd el az ablakom! ... Vágd el a torkom!

            ... Téged kérlek, mert nincs más, akit megkérhetnék rá. Te vagy a Teremtőm, neked kell kioltanod a lángot, amit meggyújtottál.

            Vagy hagyod inkább, hogy izzadtságban úszva, elfojt sminkkel, asztmatikus zokogás közepette, vérző orral kínlódjak az általad teremtett paradicsomban? Nem lehetsz ennyire kegyetlen... Észre kell venned, hogy fáj, mikor túl jó vagy hozzám. Hogy elemészt a tudat, hogy még milliom kilátástalan holnap vár rám a fényben.

            Vágd el a torkom, szépen kérlek! Unom az egyhangú fehéret magam körül. Megfojt, hogy még elfüggönyzött sötétben is világít a fehér egyhangúság. Segíts kérlek, hogy istenigazából megszabadulhassak tőle!

            Nem parancs ez... csak egy kívánság. Egy sóhaj, amit már megszületése előtt elnyeltek a visszhangtalan falak. Nem is meghalni akarok... Ostoba volnék. Élvezem a kínt, amit te hozol, a létezés fájdalmát melletted, és tőled távol... Csak szeretném, ha meghallanád a suttogásom. Szeretném, ha egy kicsikét én lennék az egyedüli... a mindenség: a fény, az árnyék, a halál és a szerelem... Csak egy pillanat erejéig engedd, hogy érezzem, milyen mikor hallanak és értik amit mondok.

Ballada egy novemberi estéről a macskaköves utcán

      avagy szabad asszociációk Bob Dylan Ballad of a Thin Man című dalára

       Néztél már fel a ködtejfölös, csillagpöttyös téleleji égboltra egy novemberi péntek éjszakán? Választottál már ki egyetlen csillagot a rengeteg közül, milliom és milliom közül, véghetetlen sok közül? Bámultál már valaha ilyen csillagokba, amíg már apró, fájdalmas pontot hasítottak a retinádba? ... hogy napok elmúltával is érezted az égető érzetét... Nem gondoltál bele, talán egyszer sem, mennyire apró és jelentéktelen vagy, hogy minden csak vanitatum vanitas, hiábavalóság, hogy rosszabb tudni, hogy az ég végtelen univerzumok ablaka, hogy az a rengeteg kis égetett folt a retinádban olyan méreteket ölt, melyeket korlátolt elméd nem képes felfogni. Nem tudod, milyen, mikor valamit nem tudsz felfogni. De én hiszem, hogy az ég hatalmas, kávéfoltos köpönyeg, hogy a nap ragyog át a molyrágta lyukakon az éjszakai égbolt csillagaiból...

       Jó volt ismerni a favágókat... Ugye? Művelt emberek. Tudják mi az élet értelme: a favágás. Nem létezik más, csak és egyedül ez a héraklészi misszió. És rácsodálkoztál, mikor csontot adott kezedbe az ördög, lábszárcsont volt, és fájt kezedbe venni, mert tudtad, amit oly kevesen: a te csontod, a te véred. Kérdezed: Kié ez? És senki sem válaszol. Senki csak néz. Bámul a hatalmas szemeivel, véraláfutásos szemeivel, óriásira tágult pupillájú szemeivel, az egész arc, az egész fej egyetlen hatalmas szemgödör... sírgödör. Tedd zsebre a szemeid. Jobb nem látni, amit amúgy sem láthatsz. Jobb, ha mindent megtagadsz, mintha elveszel a saját véleményeid csomópontjain. Kérdezed: Ki ez? És Senki válaszol: Csak te magad. Piszoárban álló, nyüszítő éned. Egy megkínzott kölyökmacska, girhes és gonosz utcagyerekek tépték le a fülét. Fáj. Mert te tudod, amit annyian nem körülötted: hogy tiéd az a fül.

       Kérdezed: Merre tovább? És Senki válaszol: itt vagyunk. És kérded: Hol? És Senki sem felel. Néma csendben látod csak, hogy egyedül állsz a macskakövön. Nyávog a talpad alatt, dorombol a cipőd sarkának fájdalmas simogatására.

       Mindenki szerelmes az ördögbe. És az ördög boldog, mindentudó poligámiában él, mindenkinek nyújt a gyönyöréből, de mindenki az életével fizeti ki a számlát. Mert mi vagyok, ha nem az ördög untig elunt játékszere? És Senki szól: Azt nem állítom. És a sokszemű törpe és az egyszemű óriás szótlanul csókolják egymás ajkait, ahol ég és föld összeér. Botesernyő éles koppanása az őszvégi zúzmarában. Megfagyott, szívtelen harmatban, könnyekben, amit boldogtalan, viszonzatlan szerelmesek ejtenek egy másért, de soha sem egymásért.

       Belépsz az ajtón és szembe találod magad Vele. Senkivel. Önmagaddal. Tudod, hogy valami történik, valaminek történnie KELL, de nem tudod, micsoda. Csak bámulod a csillagod, míg éles fájdalom vág a retinádba. Összedörzsölöd a kezed. Fájnak az ujjak. Mert csak te tudod, amit senki más nem: A te ujjaid azok.

Tükör

     A macska szeme három éjszaka és tizenkét nappal gyöngyöző kacajainak és öklendezéseinek fényével burkol. Villog, mint a legkomorabb nevetés, mint a legvígabb halotti tor. A fény és apró szőrcsomók bolyhai halálsikolyok könnyedségével kavarognak benne, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szembe nézek vele, egy pillanatig sem rettenek el. Megnyalja szája szélét, mielőtt válaszolna:

     Maga nem is ember, ember...

És én tudom, hogy igaza van. Kiköpök. És hirtelen megkönnyebbülök, a levegő sűrűbbé válik, amint megköttetik a kimondatlan béke. Olyan ez, mint egy mocskos, őrült genezis. mondom neki. Az ég és a föld szerelmeskedése, viharok és ötszáz vattos égők mennydörgései. Mindketten tudjuk, hogy abban a pillanatban lemondtam emberségem dicsőségéről, mikor tinta fröccsent jobb kezem hatodik ujjára. Mikor a papír széle elvágta az ajkam, mikor megjelent a macska. És mindketten tudjuk, hogy mindez csak metafora. Hogy Ő is metafora, hogy én is metafora vagyok.

     Maga nem ember, ember... - és milyen igaz. Összegyűlik a nyál a számban, kiköpök. Milyen igaz. Alkotó vagyok, mocskos, mint az Isten, áldatlan, mint az angyalok, és bűnös, mint a Föld. A macska behunyja a szemét, behunyom a szemem. Eltörik a tükör; alkotok.

Viharfelhő (a Műkezes Fiú másodszor)

A Műkezes Fiú rámmosolygott.Szemének jósága magábaszippantott, úgy éreztem, egy vagyok a tekintetével. A madár az ujjáról átrepült a vállára. Kicsi volt és barna, akár a Műkezes Fiú. Míg a madár a vállára szállt, ő elfordult tőlem, majd ismét szemembe nézve kitartóan mosolygott tovább. Ezután behunyta a szemét, arcát és csuklóit a nap felé emelte. Itt a folyó partján olyan sűrű volt a levegő, mintha nem is létezne már. Minden korty oxigénnek fény és nyár illata volt. Leültem a Műkezes Fiú mellé és utánozni kezdtem. Felhajtottam karomról a túl nagy férfiinget, amit viseltem, könyék fölött összekapcsolva mágneses mandzsettáját, arcomból kifújtam a napszítta tincseket, arcomat és vénáimat a nap felé tartottam. Éreztem, ahogy bekúszik bőröm alá a meleg. Úgy ült alatta, mint idegen rovar, vagy szállka. A Műkezes Fiú nem méltatott pillantására. Aranyló bőre és nap-szagú atlétája mintha melegebben sugárzott volna, mint a nap.
Nyár volt, és megállt az idő. A folyó lustán tekergett a talpunk alatt, arcunkon ült a nap, mi pedig a megszáradt, szúró füvön ültünk.A Műkezes Fiú fölé úgy borultak a magas fű kalászai, mint védő karok. Finom, selyemszálú, barna haját mozgatta a szél, az a szél, amit én nem éreztem, csak láttam. Csak az ő hajával, finom szemöldökével, gyermekarcának barackpihéivel játszott, hozzám nem ért el, talán ott sem volt, talán csak képzeltem.
A Műkezes Fiú maga volt a Nyár. Az időtlen, nehéz kánikula, a szépiás, kikopott színek. Atlétájának nyár-szaga, anyagának melege, mocskos kopottsága maga volt a napsütés, bőrének selymessége maga a kánikula, mosolyának tisztasága maga a béke.
Megszólalt:
- "Szeretnék viharfelhő lenni!" - mondta a maga nyugodt, koraérett hangján - Mondd: "Szeretnék viharfelhő lenni!"
Ránéztem. Nem értettem, mire készül, de annyira felnéztem rá, annyira bíztam benne, hogy nem kérdeztem semmit:
- "Szeretnék viharfelhő lenni..." - mondtam csendesen, halkabban, mint ahogy a napsugarak a bőröm alatt mászkáltak.
A Műkezes Fiú kinyitotta a szemét. Rámnézett.
- Mondd úgy, hogy elhiggyem! - mondta ugyanúgy, ahogyan az imént.
Hosszasan, némán, csukott szemmel süttettem arcom a ragyogó nappal. Kikapcsoltam az agyam. Teljesíteni akartam a Műkezes Fiú kérését. Mindennél jobban akarta engedelmeskedni az óhajának.
- Szeretnék viharfelhő lenni! - modtam végül, minden erőmmel.
Kinyitottam a szemem és oldalasan rápillantottam sovány kis alakjára.
- Nem hiszek neked. - mondta a Műkezes Fiú, és ezúttal nem mosolygott.
- Bocsáss m-
- Ne kérj bocsánatot! - mosolyodott el mégis - Megtanítalak, ne félj semmit! Képes leszel rá...
Felegyenesedett,kihúzta a hátát, műkarja csörömpölt az oldalán, mintha nem is tartzna hozzá, mintha bármikor letéphetné és a folyóba hajíthatná azt.
Becsukta a szemét. Félelmetesen szép volt így is, szemek nélkül. Aranylóan barna bőre kisímult, szempillái szőkén, puhán borultak arcára, finom árnyékuk egészen a járomcsontig ért. Megszólalt:
- Csukd be a szemed! - zavartan abbahagytam a bámulását, utánozva testtartását figyeltem.
- Tűnj el! - szólt, hosszú szünet után a Műkezes Fiú. Ijedten rámeredtem.
- De... - hebegtem.
Csukott szemmel felelt:
- Ne mozdulj, elrontod. Tűnj el úgy, hogy meg sem mozdulsz! - suttogta finom gyermekhangján - Most már nem létezel. Most már szövetek, sejtek, atomok halma vagy, összeomlottál, mint egy régi homokvár. Ne mozogj! - hallottam, ahogyan ő mozdul, vonszolva magával nehéz karját. A fém az arcomhoz ért, majd puha, virágpor illatú ujjak értek a bőrömhöz. A Műkezes Fiú teste eltakarta az enyém. Ahol nem ért nap, kellemesen bizsergett bőröm alatt a bentrekedt fény - Most tüntesd el a teret! - szólt a Műkezes Fiú és az arcomra fújt. Leheletének dinnyeillata volt, délelőtt ettük még, együtt, a városban.
- Eltűnt a tér, igaz? Várj, ne felelj! Nincs tested, amivel felelhetnél. Eltűnt a folyó. Nincs víz... Sehol. Szomjazol. - a Műkezes Fiú visszaült a helyére, ismét elárasztott a napfürdő.
- Rettentően szomjas vagy. Órák óta nem ittál semmit - mondja a Műkezes Fiú, hangja halk suttogás szomjúságom termeiben - Képzelj el egy viharfelhőt! Tele van vízzel. Annyit ivott, amellyi csak belefért, tömve van vízzel, nem érez szomjúságot, fájdalmat. Ott ül a nap közvetlen közelében, érzi a meleget, amit te is most,  de őt nem égeti.
A nyelvem a szájpadlásomra ragadt. Szomjaztam.
- Fáj? - kérdezte a Műkezes Fiú kedvesen. Bólintottam. Szinte hallottam, ahogyan az atomok sejtekké, majd szövetekké fonódnak a mozdulat mentén.
- Mit szeretnél? - kérdezte. Hangjának lágysága olyan, mint a friss zsömle hófehér belseje. Elképzeltem finom, sovány alakját, ahogyan mellettem üldögél. Fulldokolva sírni kezdtem. Zokogtam, testemet rázta a görcs... Hisztérikusan, fájó tüdővel nyögtem ki végül:
- Nagyon kérlek! Szeretnék viharfelhő lenni!
A Műkezes Fiú ép karjával átkarolta a vállam. Nap illatú atlétájába fúrtam az arcom, rázott a zokogás. A Műkezes Fiú ép kezével megfogta fémkarját a vállamon átnyúlva és a hátamra tette. Így olyan volt, mintha ké karjával ölelne. Tudtam, hogy csak egy mű, fém része, de az övé volt. Megnyugtatott a naptól forró fém a lapockámon. A Műkezes Fiú szorított, magához ölelt. Nem volt erőm kinyitni a szemem.
- Hadd legyek viharfelhő! - sírtam ismét.
A Műkezes Fiú arcon csókolt, ajka kiszáradt, kicserepesedett pici száj, érintésére megremegek, ettől smirgliként súrlódik arcomon a bőre. Halkan súgja, nehogy a folyó, a fű, vagy a napfény meghallja. Csak én hallom:
- Csodálatos viharfelhő lennél... Látod, máris ontod magadól az esőt. - ép kezével megsimogatta az arcom - De ha te viharfelhővé válsz, én egyedül maradok... Kérlek, maradj meg inkább a barátomnak!
Bólintással felelek, még mindig asztmásan folytogat a sírás. A Műkezes Fiú lassan elenged, a tüdőm megtelik levegővel, a szívem szerelemmel. Szerelemmel a nyár iránt, a folyópart iránt, a dinnyeillat iránt. Csukott szemhélyamon érzem a napot. Hallom, ahogy a kis, barna madár visszaszáll a Műkezes Fiú vállára. Kinyitom a szemem és hunyorgok a vakító, délutáni fényben.

Elmúlt a szomjam.

Macskabalett

- Balettozni szeretne? – kérdezte, gondosan tépett szemöldökeit magasba rántva Pauline de Lacroise, hírneves balettművésznő.

- Pontosan, galambocskám – vigyorgott rá a Macska.

- De hisz... az állatok nem balettoznak...

- Már meg ne sértsen, tubicám! – nyivákolt a Macska, enyhén borízű hangon – állat? Pfuj!

- De hisz... – hebegte a művésznő, enyhe zavarban.

- Aranyom, kincsem, amit ön most lát, az a legfejlettebb létforma, kérem. Mondja: macska, cica, cicus, cirmos, rühes dög, de ne nevezzen állatnak, nagysád’!

- Aztán – nyelt nagyot a művésznő, megigazítva mályvaszín tüllszoknyáját – Mi készteti balettozásra önt, mint legfejlettebb létformát?

- Szerelmes vagyok, tubicám! – rikkantotta a Macska patetikusan.

- Kibe?

- Az életbe, galambom! – nyávogott a Macska, majd keserűen hozzátette – De nem szeret viszont...

Pauline de Lacroise sajnálkozva nézett macskánk könnytől borús, fátyolos szemeibe:

- Szegény kiscicám – törölgette tüllje sarkával elmosódott szemfestékét – az élet már csak ilyen kegyetlen...

- Magát is dobta, babám?

- Messze ki! A lábam se érte a földet!

- Balettozhatok?

- Segít ez a szíve baján?

- Nem, de még amúgy sem próbáltam – rikkantotta a Macska és piruettet vetett, Pauline de Lacroise legnagyobb gyönyörűségére.

A névtelen (negyedik rész)

Nem érzek fájdalmat. Nem érzek kínt. Képtelen vagyok meghalni. Képtelen vagyok szeretni. Képtelen vagyok az öröm bármilyen apró szikráját érzékelni. Nem tudok meghalni, mert már nem élek. Amióta az emberek (beleértve önmagamat is) elfelejtették a nevemet, létezésem megszűnt jogosnak lenni. Csak egy árnyék vagyok a volt és a van vonalán.

Green, Red és Y. Ők mind olyan emberek, akiknek megadatott a feltétel nélküli szeretet. Green nem érzett testi vonzalmat. Talán nem is tudta, mi az. De szeretett. Nem nőket, nem férfiakat... embereket. Red olyan szenvedélyes szerető volt, mint kevesen őelötte és mégkevesebben őutána. Éppen emiatt az erős szeretni-tudás miatt tudtam oly könnyen illúziókba kergetni.

Y... ő másként szeretett. Ő úgy szeretett, hogy nem is tudott róla. Amit ő szerelemnek hívott az egy újabb illúzió volt csupán. Mi, névtelenek (Y és én) nagyon jól értünk az illúziókhoz.

Azok a feljegyzések, amelyek Greentől rámmaradtak, és azok, amelyeket Y-tól szereztem, nem sokkal halála után, most itt vannak a tulajdonomban. Nincs mit kezdenem magammal. Nincs mit kezdenem a Végtelennel, ami a rendelkezésemre áll. Y. ott hagyta abba a „mesélést”, mikor Red halála után keresésemre indult, hogy végezzen velem. Befejezem a történetüket egyszer s mindenkorra.

Y. akkor, a naplóírás éjjelén megkeresett a Raktárban. Vártam rá, tudtam, hogy eljön. Tudtam, mint ahogyan Green jöttét és Red eljövetelét is előre megjósoltam. A nevem elvesztésével elértem a tökéletességet. A mindentudást.

Y. úgy készült a velem való küzdelemre, mint aki templomba indul: megborotválkozott, átöltözött. Amikor néha Reddel láttam találkozgatni, hosszú, bozontos szakállt és foldott, Osztagos egyenruhát viselt. Most fehér öltöny (valószínűleg lopott) és szintén fehér nyakkendő volt rajta. Haját és szakállát egészen rövidre nyírta, így nyílt és tiszta volt finoman szögletes arca.

Valamikor komikusnak találtam, hogy az Osztag tagjait a hajszínük szerint nevezzék el, most inkább keserű gúnynak tűnik. Nekik legalább volt nevük. Mindnek: Green, Red, YELLOW, Black és Purple, mit tudom én...

Kétségtelen, hogy a bosszúállás ezen pillanatában Y. a legvonzóbb férfi vola, akit valaha láttam. Ha a hajdani Red látta volna, azonnal beleszeret... Ismét... Újból... Erősebben. Nyílt és tiszta arcával, erős vállaival, elegáns, szaténba bújtatott, magabiztos terpeszbe állított lábaival közvetlenül előttem állt meg, fegyvert szegezve rám.

- Üdvözöllek – szólt higgadtan – Ez itt egy csőre töltött, hangtompítós fegyver. – biccentett előreszegezett karja felé. – Ki van élesítve. Meghúzom a ravaszt és becsukom végre Pandora szelencéjét – megölöm a Sátánt. Tudni akarod, ki lesz a gyilkosod? Én is tudni szeretném. De már nincs nevem. Elveszítettem, mikor az Osztag, Black és Purple, a családom, majd Scarlet, a szerelmem a Te mocskos kezedtől esett el. És most, halgass el örökre, Démon! – lőtte ki a golyót a tárházból. Az pedig, ahogyan vártam, lelassult előttem a levegőben és visszaindult feléje. Felnevettem. Biztos voltam a győzelmemben.

De ekkor a golyó iránya ismét megfordult Y. orra előtt, és cikázni kezdett kettőnk között. Y. kilőtte a másodikat, majd a harmadikat... Aztán már hat golyó cikázott fülsiketítő hangerővel kettőnk teste között. Pillanatnyi zavaromban továbbra is csak nevettem:

- Nézdd csak... még egy lélektelen. Hát nem óriási... – nevettem az arcába.

Kést rántott és nekem rontott. Én is előhúztam a saját tőröm és harcolni kezdtünk.

Nem kűzdöttem teljes erőmből, nem volt mit veszítenem. Y. ellen nem volt esélyem. Ha meg akar ölni, csak tessék, hagyom, hadd tombolja ki magát. Megölni amúgy sem tud. És ha meg is halnék... Nem lenne ki sírjon utánam, nem lenne ki visszavárjon.

***

Voltak halvány emlékeim a háború elöttről. Arcok nem rémlettek, csak helyszínek és ködbe öltözött alakok. Verőfényes tájak és a zöldben szaladó, elmosódott lányalakok.Valamikor talán ezek a ködös figurák jelentéssel bírtak... Nem tudom. Ma már nem érzek semmit az emlékük felidézésekor. Amikor Y. testvérei, szerelmei, barátai meghaltak, a sírba vitték magukkal a nevét. akkor nem gondoltam volna, hogy ez különbség lehet kettőnk között. Az én elmosódott nőalakjaim maguk is névtelenek voltak, elvesztek az én homályos emlékeimben, és ők is elfeledték az én nevemet. Y. nevére azonban rengetegen emlékeztek. Úgy haltak meg, hogy tudták, ő Yellow, akiből egy és csakis egy létezhet ebben a füstös, mocskos világban...

Küzdöttünk. Nappalok és éjszakák surrantak el mellettünk, mint pillanat-töredékek. Harcoltunk, de nem tudtunk sebet ejteni ellenfelünk testén. Már nem számoltam, hányszor bukkan fel a nap, majd hányszor nyugszik le, megkerülve a Raktár romos épületét.

Felmérhetetlen hosszú időbe került, mire rádöbbentem, a biztos fegyver ott az orrom előtt. Már tudtam, mit kell tennem: ha ez a férfi, itt, előttem elveszítette a nevét, meg kell találnom neki. És, tekintve, hogy volt Osztagos, ez nem is olyan nehéz feladat. Tőrömmel védve magam, ordítottam feléje, átüvöltve a hat cikázó töltény süvítését:

- Osztagos vagy...- kérdeztem a fogam közt lihegve a szót.

- Mit érdekel, gyilkos?!

- Én végeztem az Osztaggal, tudnom illenék...

- S hogyha igen?!

Felnevettem. Ez a férfi, együgyű, ostoba szeretetével saját keze által feszíttetett ki gyilkos tőröm elé. Hosszan nevettem, figyeltem indulatos reakcióit.

- Mit nevetsz, Sátán?!

- Yellow – mondtam végül. Kezében esetlenül megbicsaklott a kés.

- Mit mondassz?

- Ez a neved. Yellow.

- Tessék?!

- Ostoba, Osztagos öleb... A ti neveiteket a legkönnyebb kitalálni. Red a gyönyörű skarlátszín hajával, Green a maga méregzöld hajfonatával, és te... Bármennyire is nyírod le a hajad, én látom a szőke szálakat a szemöldöködben, szakálladban, rövid, kis hajadban: ez a neved: Yellow – mire kimondtam, már kifogyott tüdőmből a szusz. Most végzek vele, vagy elvesztem.

Féltékeny voltam rá. Rá, akinek, bárhogy igyekszik is elveszíteni azt, van neve, megmarad, magán hordja, a bőrébe van tetoválva mint az a nevetséges Osztagjelzés.

Láttam, ahogyan ismét meginog biztos harcállása. Kihasználtam az alkalmat és szívenszúrtam...

Azt a végtelen pillanatot, ahogyan Yellow teste összecsuklott, azt a világot betöltő néma ordítást, amit akkor hallatott, mikor megforgattam mellében a tőrt... soha nem fogom elfelejteni. Térdre borult. Hófehér, izzadtságjárta öltönyén virágként nyílt ki a vörös folt. Lebámult a mellére, majd felnézett rám. Mosolygott. Őrjítően mosolygott. „Köszönöm” – mondta a mosolya. „Visszaadtad a nevem, és így halálommal az életem...” – tette még hozzá. „De te... mihez kezdesz most, Z., hogy megölted az Osztag utolsó tagját?” – kérdezte a szája sarkában gúnyosan húzódó ránc.

Amíg Yellow lassan, egyre több vért veszítve, vörösre színezett térdeiről egyetlen végtelen csuklással sarkaira esett, én csak álltam. Álltam ott és néztem az utolsó ellenfelem néma szenvedését. Vége volt a játéknak. Azzal, hogy megöltem az utolsót, aki még üldözött – értelmetlenné vált az „életem”.

Yellow már halott volt. Hatalmas szemeit mintha pókháló fedte volna, amint arcán még mindig azzal a gúny-ízű vigyorral, sarkain ülve, felnézett rám. Ülve halt meg, kezeit a véréből gyűlt tócsába ejtette. Vonzó volt. Halálában is vonzó. Felidéztem magamban Red karcsú alakját, amint halálra készen átlépte a Raktár küszöbét; Felötlött bennem Green emléke. Első találkozásom vele; A halvány nőalakok a zöld réten – az idő, amikor talán még volt nevem.

És csak bámultam Yellow holttestét, amint magabiztosan ül, ebben a talán irónikus, talán... igen, kicsit talán dicsőségteljes pózban.

Láttam Redet sírni Green teste fölött. Akkor éreztem először igazán a lelkem hiányát. Másodszor Yellow teste fölött állva éreztem úgy, bárcsak volna nevem... Bárcsak tudnék sírni... Bárcsak itt volna mellettem Red, és a fülembe súgna kábult-szerelmesen:

- Mesterem, Gyönyörűm... Nézdd csak, nem halt meg! Nézd, hogy ül itt, rád vár, hogy felrázd álmából és a szemébe nevess: Yellow! Édes, drága Yellow! Milyen jó, hogy végre felébredtél! Hisz oly régóta már, hogy magunkközé... VISSZAVÁRUNK.

A névtelen (harmadik rész)

Valamikor, mikor még létezett az Osztag, Yellownak hívtak. Még halványan emlékszem. Ma éjjel embert fogok ölni, mint azt már annyian megtették énelőttem, s mint azt még annyian megteszik énutánam is. Kezembe veszem a fegyvert, az Képességgel megkeresem az áldozatom és lelövöm. Szíven lövöm… És nem furdal majd a lelkiismeret, mert mégsem embert ölök, hanem ördögöt. Ördögöt, amely viszont annyi ember halálát okozta, amennyit talán ő maga sem udna összeszámolni. Köztük volt a lány, akit szerettem. Red vallomását a fentiekben tettem így közzé. A Képesség segítségével, mint holmi hangfelvevő, szóról szóra rögzítettem, amit elmondott. Most ez itt… búcsúlevél? Talán. Nevezhetjük annak. Mert az, végül is az. Búcsúzom, mert egy olyan lénnyel készülök megküzdeni, amely ellen alig van valami esélyem. „Lényt” mondok, mert nem tudom „embernek” nevezni.

Mesélem hát onnan, ahol Red, vagyis Scarlet vallomásai véget érnek:

A vallomás napján, együttlétünk második hetében, alkonyatkor, Scarlet elindult, hogy végezzen Z.-vel. A hipnózis, úgy tűnt, elvesztette hatását. Attól a perctől kezdve, hogy tudomást szerzett létezésemről, mint az Osztagot ért támadás egyetlen túlélője.

Tehát Scarlet aznapi találkáján, tervei szerint, kioltja Z. életét. S mindezt azért, mert úgy érzi, szeret engem. Ennél nagyobb örömet nem okozhatott volna talán semmivel. Bár a szívem hasadt meg, valahányszor arra gondoltam, neki kell végeznie Z.-vel,tudtam, hogy nincs más választása. Büneiért való vezeklés lett volna életének ez az utolsó gyilkossága.

Én távolról követtem, határozott kérése ellenére.

Nem messze a Raktártól, ahol Z. akkor tartózkodott, egy elrejtett kis zugban húztam meg magam.

Scarlet álomszép volt, amint halványrózsaszínű kelmébe öltözve, hajában vörös szalaggal, kis, kisebesedett kezében pisztollyal, belibegett a Raktár rozsdás kapuján.

Sokszor átfutott az agyamon, hogy abban a pillanatban, halálának a pillanatában volt a legszebb. Szörnyű még csak belegondolni is.

Karcsú alakja megállt Z-vel szemben és így szólt azon a magas, félénk-rezgő hangján:

- Tudom, hogy te vagy Z.

Akkor láttam az ő „Gyönyörűjét” először. Valóban: a legszebb férfi a világmindenségben. Szépsége tagadhatatlan, de olyan eredendő hideg lelketlenség áradt ebből a gyönyörűségből, amitől szememben a legocsmányabb féregnek tetszett.

- Jó sokáig tartott, mire rádöbbentél végre – nevetett vérfagyasztóan Z.

- Hipnotizáltál, valld be!

- Hipnózis? Talán… Igen, talán ez rá a jó szó. Én úgy hívom: kívánságteljesítés. Azt adtam, amire vágytál.

- Mégis mit adtál te nekem?!

- Illúziót. A szerelem illúzióját. Rózsák, boldogság, drága ruhák és ékszerek illúzióját.

- Miért?

- Buta vagy, kicsi Red.

- Ne hívj így!

- Ne? Miért ne? Te választottad sorsodul ezt a nevet. Akkor, ott, a csatatéren eldobhattad volna magadtól. Lemoshattad volna testedről a testvéred vérét, és nőként, apád leányaként térhettél volna vissza… De nem. Te úgy döntöttél, hordod a neved. Red, Red. Red…

- Hagyd abba! – sikította Scarlet, előreszegezve fegyverét.

- Red, szívem… mi a gond? Fáj a nevet hallani, amit hordtál? Hidd el, fájhat is, igazán. A név csak kolonc az ember nyakán. Teher, amit cipelhet. Isteni büntetés? Talán. Látod, én elvesztettem a nevem és elértem a tökéletességet: halhatatlan vagyok. Hiába is próbálsz megölni, Z. megölhetetlen.

- Ne beszélj értelmetlenséget, gyilkos! Meg foglak ölni!

- Meg bírsz?

- Igen, meg foglak ölni, mert nincs szükségem rád, sem a rózsává változott vérre, sem az álommá szelídült halálra, amit teremtettél. Tudom én, miért vagy te halhatatlan. Halhatatlan vagy, mert nincs ami meghaljon benned. Egy báb vagy csupán, amit az ördög cibál jobbra, balra, jobbra, balra – üvöltötte Scarletem teli torokból.

A gyilkos összeszorította fogait és közelebb lépett hozzá.

- Ne mondd ezt. Hazudsz. – sziszegte.

- Megmutatom, hogy nincsen lelked, bestia! – üvöltötte Scarlet meghúzva a ravaszt.

Észveszejtő lassúsággal vágta a golyó a teret és az időt. Pengeéle úgy süvített Z. felé, mint ami soha nem akar megérkezni.

Az idő és a tér megszűnt létezni. A golyó már majdnem elérte Z. halántékát, mikor… Nem tudom, ötletem sincsen, mi történt: a golyó megfordult, elindult a következő irányba és a következő percben már Scarlet esett össze holtan. A lövés azonnal végzett vele. Egy lövés, amelyet ő adott le, amelynek nem őt kellett volna megölnie. Őrültség? Az.

De ez az egész rohadt világ őrültségek sorozata. Ezért kell ma megölnöm Z.-t. Hogy leállítsam az őrültséget.

Red, vagy Scarlet, mit számít, mi volt az igazi neved, érted fogok meghalni. Jó tábornokom, Osztag! Közületek is Black és Purple, testvéreim! A ti emléketekért halok majd meg. Nevemet már én is elveszítettem, az ördög engem is magával rántott, végtelenségig tartó küzdelmünk ma éjszaka veszi kezdetét. Csak az vigasztal, hogy értetek próbálkozom. Mert a szívem, bár tudom, hogy nonszensz, mindannyitokat… visszavár…

A névtelen (második rész)

     A nevem Red. Az apám az Osztag tábornoka. A férfi, akit szerettem egy szörnyeteg áldozata lett. Szörnyű titkot őrzök:

     Húsz évvel ezelőtt anyám ikreket szült. Mint két tojás - az egyikük fiú, a másikuk leány - én és a testvérem. Imádtuk egymást, rajongtunk egymásért. Apánk meg értünk. Talán a testvéremet kissé jobban szerette, mint engem, de ezt én így éreztem természetesnek.

     Mindkettőnk speciális kiképzést kapott: a posztapokaliptikus háború alatt mindenkinek meg kellett tudnia védenie magát. Tizenhat évesek voltunk, mikor a háborúba kerültünk. Úgy harcoltunk, mint egy kétélű bárd, együtt, mégis másfajta sebeket ejtve. Gyűlöltem a harcokat, a háborút és a halált. Mégis ezek határozták meg az egész életem.

     Apámnak két gyönyörű gyermeke volt: egy fiú és egy leány. A fiú a posztapokaliptikus háború harmadik hónapjában életét vesztette. Én vettem át a helyét, apám tudtán kívül. Azt hiszi, én vagyok Red... Most már én is lassan kezdem elhinni. Red és én összeforrtunk. Eggyé váltunk. Már nem létezem nélküle, és ő sem létezhetne nélkülem. De a szívem mélyén tudom, érzem, hogy amit teszek, az nem normális. És még most is, hogy az igazi Red négy éve halott - még most is... visszavárom.

***

Green eltűnése után egy héttel kezdtünk nyomozni. Az apám, a tábornok kiküldte az X. és S. csapatokat a 026-os szekcióba. Semmi nyomát nem találták Z.-nek. Az egyetlen, ami az ottjártára utalt, egy üres borospohár a kettes szobában. A szobát nemrég teljesen kitakarították, fertőtlenítették. A pohárról azonban úgy tűnik megfeledkeztek. A vörösbor az aljára száradt, a rajta hagyott DNS azonosíthatatlan, az ujjlenyomat nincs regisztrálva az Osztag adatbázisában. Minthogyha az a férfi, aki a pohárból ivott, nem is létezne.

Három hónap telt el Green eltűnése óta, és az Osztag felhagyott Z. keresésével. Ideiglenesen nem volt más megoldás, mint várni az első hibájára. Ötven bankot raboltak ki ez idő alatt. Két fegyveres: elsőként a térfigyelő kamerákat lőtték szét, majd a jelenlevőkkel végeztek. Minddel… kivétel nélkül. Hogy kik lehettek? Nem tudni. De ha sejtésem igaz, a férfi, akit szerettem az egyikük volt.

Ebben a harmadik hónapban, egy vasárnap történt, hogy egyedül indultam a város feltérképezésére. Szabad délutánom lévén – időm, mint a tenger… Csak találok valami nyomot.

Az Osztag embereinek mindenikén különös tetoválás van. Még a posztapokaliptikus háború idején fedezték fel az Anyagot, amely képes emberfeletti erőket kölcsönözni használójának. Ezt az anyagot felhasználva az Osztag a háború végeztével az alvilág felszámolását tervezte. Mindenki, aki a háború után belépett hozzánk, testére tetováltatott egy idegen testrészt: Green esetében ez egy fekete szemgolyó volt a tarkóján: ennek segítségével majdnem mindent láthatott. Ha megforgatta a szemgolyót, a tér kitágult előtte, és bármit, amire akárcsak egy atomnyi fény is esett azonnal elraktározott memóriájában.

Az én jobb kézfejemre két hosszú ujjat tetováltak. Ha akartam, ezek az ujjak végtelenbe nyúló, láthatatlan kacsokként tekeredtek elő. Könnyűszerrel fojthatom meg bármelyik ellenfelemet.

Azon a vasárnapon az Képességemet használtam. Tapogató kacsaimat előrebocsájtva minden sikátort, pincezugot, rejtett ablakot feltérképeztem, taktilis képet alkotva róla az elmém egy jól behatárolt szegletében.

Rettenetesen eltávolodtam a 026-os szekciótól, mire végre szagot fogtam.

Ujjam a Városnak egy nagyon távoli pontján megérintették Green tarkóján a szemet. Mámoros boldogság fogott el. Arra, hogy az X-eseket riadóztassam, nem volt már időm. Rohanni kezdtem, menet közben visszaszippantva a kacsokat, de el nem engedve Green tarkóját. Húsz perc őrült száguldás után elhagyott raktárhelyiségbe érkeztem. A raktár ajtaja nyitva állt, irdatlan belseje minden patkánypiszok- és fűrészmorzsalék-szagával együtt csak úgy húzott maga felé. Az ajtórésben bújtam meg, visszafogva lüktető lihegésem. Amit ott láttam, soha nem fogom elfelejteni.

Green kibontott, kócos, méregszín haja csapzottan tapadt izzadt homlokához. Kezét remegő mozdulattal szegezte előre. Alig négy méterre tőle állt a célpont: a leggyönyörűbb férfi, akit valaha is láttam. Nevetett. Kacajától kirázott a hideg.

- Hát megölsz? – kérdezte nevetve.

- Meg! – felelte Green tébolyultan.

- De hisz szeretsz.

- De te gyűlölsz!

- Én? – kacagott a Szépséges – Ugyan… nem érzek én semmit irántad, te ostoba.

- Biztos vagy benne, hogy egy fegyveres férfit akarsz sértegetni, Mester?

- Mester… Hm… No, ölj meg, hát. - duruzsolta a Gyönyörű.

Green kibiztosította a fegyvert.

- Meg is öllek! Meg én!

- Látnám bár… - felelte az és pisztolyt szegezve rá, közelebb lépett Greenhez.

- Meg –

Már olyan közel álltak egymáshoz, hogy egymás fegyverének feszült a mellkasuk. A Szépséges pedig csak mosolygott, jéghideg mosollyal.

- Húzd meg a ravaszt! – sziszegte negédesen. Green kezéből pedig kiesett a fegyver.

- Ez így túl könnyű. – nevetett a másik – Vedd kezedbe a fegyvert. Vedd vissza… várok.

***

Green nem mozdult. Fáradt, meggyötört alakjából mintha kiszívtak volna minden nedvességet. Teste minthogyha tíz centit zsugorodott volna. Mi folyik itt?

- Azt hittem, te fogsz megölni – nevetett a Szépséges.

- Én? … Terveim szerint te már nem élnél. De túlzottan szeretlek ahhoz, hogy végezzek veled.

- Te? Engem? – A Gyönyörű csak nevetett, karja rázkódott, de csuklója, és a kezében tartott fegyver mozdulatlan maradt – Hogy szeretnél? Nem megmondtam, hogy szerezz magadnak egy nőt? Téged kezeltetni kellene, Green. Nem bírom elviselni az abnormális közeledésedet. – duruzsolta.

Green sírva fakadt:

- Te valóban szörnyeteg vagy!

- Csak élek. Úgy, ahogyan tetszik. Élem az életem, elgördítve utamból minden akadályt. Ilyen a valódi világ. Fel kell nőni, kisfiú, ha velem akarsz maradni.

- Csodállak… Ismerve a kegyetlenségedet is csodállak. Láttam azt a rengeteg ártatlan embert, aki rosszkor volt, rossz helyen, emiatt esett áldozatodul. Láttam azt a rengeteg véres bankót, amit rejtegetsz. Tudom, hogy az Osztag vesztét akarod… És tudom jól, hogy nincs lelked.

A Gyönyörű arca elkomorult:

- Hallgass, mert megöllek. – sziszegte. Sziszegése is olyan elegáns volt és légies, mint minden más mozdulata, minden lélegzetvétele.

- Tudom. Úgyis megölsz, ha nem szólok. Hipnotizáltál. Elbűvöltél, semmit sem tehettem a varázserőd ellen. Meg akartalak ölni, de gyenge vagyok hozzá. Úgy tűnik, nem az én végzetem, hogy a halálodat okozzam. Végig az volt a terved, hogy kiírtassz belőlem minden emberit, majd megölsz. Tudom jól. Hát tedd meg!

Nem bírtam tovább. Előugrottam rejtekhelyemről, és könnyek közt ordítottam a Gyönyörűre:

- Állj! Nem tudom, ki vagy te, de állj! Ne öld meg! Ne bántsd! Mindent megteszek érte!

A Szépséges arcán zavarnak a legapróbb jelét sem látni, amint lassan felém fordul, karja, és a kezében tartott pisztoly még mindig démoni eleganciával feszül Green mellkasának.

- Te pedig? Ha nem tévedek, te vagy Red, igaz? – mosolygott rám negédesen. Egy pillanatra megszédültem, de erőt véve magamon így kiáltottam:

- Ne öld meg!

- Mert?

- Me-me-mert végzek veled! – üvöltöttem pillanatnyi zavar után, ujjaimat a nyaka felé lövellve.

- Ne! – üvöltötte Green, és még mielőtt megállhattam volna, a kacsok útjába ugrott. Azonnal átfúrták a mellkasát. Térdre borult.

- Ne bántsd! Szeretem őt! – ordította, most a fájdalomtól görcsölve, majd a Szépséges felé fordult:

- Menekülj, Mester! Menekülj innen!

A fegyver eldördült. A Gyönyörű méltóságteljesen állt, lassan leeresztve karját, míg szenvtelen hangon ezt mondta, súgta, duruzsolta Greennek:

- Ostoba, buta kicsi Greenem! – nem vagyok benne biztos, hogy a címzett még hallhatta. A homlokába fúródott azonnal át is robbant a koponyacsonton. Vér fröccsent a sötétzöld tincsekre, a ráncolt, izzadt homlokra – Hidd el, jót tettem veled… mint te, akkor, azzal a kis tizenöt éves kurtizánnal. Szenvedéstől szabadítottalak meg, és tudom jól, hogy te soha sem fogsz haragudni rám. Az Osztagra haragszol majd. Hogy miért engedtek el, miért engedték, hogy rám találj, hogy belém szeress… Te tényleg nem hitted, igaz, hogy visszavárnak?

***

Green holttestéhez rohantam. Ettől a perctől kezdve az sem érdekelt, ha a Szépséges végez velem. Nem… Hiszen minek is éljek, ha a férfi, akit szeretek halott?

Odarohantam hozzá. A vér és a félelem hányingert ébresztett bennem.

- Green… - lihegtem. Alig volt időm elfordulni, mielőtt hányni kezdtem. Zokogtam és izzadtam, úgy okádtam magamból a vasárnapi reggelimet, mintha a világ minden mocskától meg akartam volna szabadulni. A Szépséges pedig nézte. Bámult, mint aki nem látott még undortól és félelemtől okádó katonát.

Talán tíz percembe is telt, míg sikerült megnyugodnom. Csak a könnyem folyt szakadatlan, a gyomrom teljesen kiürült, mintha sarkaiból forgatták volna ki.

Könnyáztatta arccal bámultam fel a Gyönyörűre, minden gyűlöletemet ebbe a pillantásba tömörítve: Ő csak állt ott, mellettem és engem nézett kifejezéstelen arccal. Megszólalt:

- Miért sírsz?

- Hogy mi… - hebegtem és dühösen Green holttestére mutattam – Halott! Nézd, te szörnyeteg, halott!

Ő ránézett, majd rám és így szólt:

- Alszik. Csak alszik, ne félj tőle, csak alszik… - hittem neki, mint akit hipnotizáltak. Tudatom azonban mégis küzdött:

- Véres! Nem látod? Megsebesült.

- Nem vér az… Virágszirmok. Virágszirmok takarják a testét, nézd!

És valóban: nem vér volt az, röppenő rózsaszirmok takarták Green szeretett, koravén alakját.

- De gyönyörű! – suttogtam, könnyeimen át.

- Szóval ne sírj, te szép kicsi lány! NE sírj, ne zokogj, mert felébred majd, és mi meg ránevetünk, és azt mondjuk – ekkor mellém térdelt, talán az egyetlen tiszta foltra, és ujjbegyével letörölte arcomról a könnyeket – De jó, hogy ébredsz! Oly régóta már, hogy magunk közé visszavárunk!

A Gyönyörű magához ölelt. Sokáig így maradtunk. Elfeledkeztem Greenről, az Osztagról, Redről is. Sírattam Greent, mert azt hittem, elveszítettem a férfit, akit szeretek, de nem. Az a férfi, akit szeretek nem más, mint az ember, aki megölte Greent. Az ő hangját, az ő démonian szép arcát, az ő jéghideg szemét, hosszú szempilláit, karcsú ujjú kezét, az ő párdusalakját szerettem. Attól a perctől kezdve. A nevét nem tudtam, nem is volt rá szükségem. Ő számomra nem csak egy férfi volt, egy névvel a nyakában: ő volt az én mindenem. Testvérem, apám, barátom és szeretőm. Ő tett nővé engem akkor, azon a vasárnapon. Nem leszek közhelyes, nem mesélem el, akármennyire is kérdeznéd. Abban a percben, hogy mellém térdelt, a rózsaszirmokkal takart, alvó Green teste mellé, megszüntem Rednek lenni. Hosszú hónapok után végre levethedtem megizzadt, szutykos férfiruhám, az életet, amit az apámért éltem, és eldobhattam a Red nevet. A Gyönyörű Scarletnek kezdett hívni... Talán ez volt a valódi nevem...

Akkor már teljesen a hatása alatt voltam, kedves Idegen. Elfeledve önmagamról, nem is gondoltam rá, hogy az Osztag hiányolna. Kérésére, miszerint vele tartok-e, gondolkodás nélkül rábólintottam. Megcsókolta lehunyt szemhélyam, mintha édes mérget cseppentett volna a bőr alá, kiment a fejemből a mellettem heverő férfi, a halott ikertestvérem, akinek az identitását hordanom kellene, az apám, aki iránt felelősséggel tartozom. Eszembe sem jutott, mennyien visszavárhatnak.

***

Akkor már több mint fél év telt el azóta, hogy elhagytam az Osztagot. A Gyönyörű inkább Skarletnek nevezett, addigi életem megszűnt létezni, édes szerelemben élve bújkáltam a világ szeme elől. Vörös hajam ekkor már a vállamig ért, a Szépséges drága ruhákkal és aranyékszerekkel halmozott el, mindent megadott nekem, amit csak kívánhattam. Cserébe kísérnem kellett a „küldetéseire”. Amikor harcolt, karcsú jaguártermete még kecsesebbre nyúlt, jég-szemei csillogtak, amint a fegyver csövét áldozatának szegezte, hátán megfeszült a kabát, a lövésre kész, ölni képes démon tekintete és tartása volt ez. Áhitattal, odaadással követtem. Életem mellette egyetlen önkívületi pillanat volt, elfeledtem az addigi kétarcú, szent élet minden gyönyörét és borzalmát.

Fél év után a Gyönyörű a következőképpen szólt hozzám:

- Édes Scarletem - a hangja balzsam minden sebre - Mondd, mennyire voltál otthon az Osztag bázisán?

Egy röpke pillanatig nem tudtam, miről beszél, majd felocsúdva így feleltem:

- Eléggé. Az apám a tábornok. Minden zugot ismerek.

A Gyönyörű finoman megcirógatta vállamat seprő tincseimet:

- Édes Scarletem - súgta - Tudod, hol van a vezérlőegység?

- A... - lihegtem - főépület, az ötös szinten... de jelszóvédett... Miért kérded?

- Édes Scarletem - sziszegte és a fülembe csókolt - Tudod-é a jelszót?

- A jelszó... RED - feleltem halkuló hangon.

A Gyönyörű immár nem csak a fülemet csókolta. Halkan súgta, míg átkarolt:

- El tudnál menni az Osztag főhadiszállására? - kérdezte - Édes Scarletem, eltudnád te intézni nekem ezt a kis kellemetlenséget?

A vérem forrt, az agyamat beborította a különös köd:

- Bármi...

- Édes, drága Scarletem, szeretsz te engem?

- Ige... - lihegtem.

- Végzel az Osztaggal a kedvemért?

Elmémben felbukkant Green jóságos, ráncos-cserzett arca: „Ne tedd, Red! Mi szeretünk, Red, számítunk rád!”

De hol volt akkor már Red? „Red halott” - feleltem Greennek és a Gyönyörű ajkát pecsételve a szóval, ezt feleltem:

- Érted, bármit...

Green hangja lüktető fájdalom az elmém egy rejtett zúgában: „Ne tedd, Red! Édes, kis Redem! Ne tedd! Kérlek! Hisz az Osztag szeret! Számít rád! Visszavár...”

***

Az éjszaka leple alatt surrantam be a bázisra. Az Osztag aludt, csak az S-esek voltak ébren, azon az éjjelen ők kerültek őrségre.

Nem éreztem bűntudatot, amikor betörtem a vezérlőterembe... Ahogyan akkor sem, mikor beállítottam a bombát, sem akkor, mikor végeztem a rám bukkanó S-esekkel.

Nem. Hiszen szerelemből tettem és azért, hogy szeressenek. Kell ezzél több?

Azon az éjjelen a Gyönyörű karjaiba vett. És olyan gyönyörben volt részem, mint addig sohasem. Red eltűnt a föld színéről, az emlékével együtt, mikor az Osztag egyetlen gombnyomásra a levegőbe röpült. Mikor apám, barátaim és a testvérem emléke a másodperc töredéke alatt megszűnt létezni, én a Szépséges karjaiban feküdtem és Boldog voltam.

Most már tudom, hogy a Szépséges hipnotizált, rájöttem, Kedves Idegen, tudom jól. Nincs szükségem a dorgálásodra. És ha kicsit is érted a hipnózis szó jelentését, akkor tudod, hogy a Szépséges, még mindig nem tudom Z. - nek szólítani, mindvégig önkívületben tartott, és hogy nem voltam tisztában a cselekedeteimmel.

Azután, hogy az Osztagot elpusztítottam, a Szépséges egyre kegyetlenebbé vált. Kezdetben csak a rendszeres, durva szeretkezés, majd később a verések. Nem tudtam, mit teszek rosszul, nem értettem, hogy az idilli szerelmem hogyan válhatott hirtelen ilyen szörnyű pokollá. a Gyönyörű rendszeresen meggyalázott, gyakran ütött hozzám a puskatussal, jéghideg szemei a szokásosnál is kegyetlenebbek voltak. Menekültem előle, mert nem akartam, hogy az álom véget érjen. még fél évnek kellett eltelnie, mire megérkezett számomra a megváltás: te, Kedves Idegen.

Egy évvel a Szépségessel való találkozásom után, mikor a 777-es szekcióban ültem egy lebuj előtt, a járdakövön, félholtra verve, részegen. Ekkor láttam meg a felém közeledő fiatal férfit. Hosszú, szőke hajjal és szakállal, sugárzó, fekete szemekkel. Ez voltál te. Mellém térdeltél, és felajánlottad a segítségedet. Annyi melegséget, mint amennyit az az azúrszín tekintet sugárzott, egy éve nem kaptam. Z. tekintete gyönyörű és okos, de kegyetlen. Egy olyan férfi szeme, aki képes ölni. Egy férfi szeme, akinek nincs lelke.

Az akkori beszélgetésünket csak haloványan tudom felidézni, javíts ki, ha tévedek, kérlek:

- Kisasszonykám, mi a baj? – térdeltél mellém, valahogy így.

Én meg szipogtam, a fejem fogtam és rettenetesen alkoholgőzösen rádnéztem:

- Maga meg mit akar?

- Jól van, kisasszonykám?

- Mér’?! Úgy nézek én ki, mint aki jól van?

- Hadd segítsek!

- Menjen már!

- Kisasszonykám, ön nincs jól. Önnek segítségre van szüksége.

- Menjen már! Nem vagyok én senkinek a kisasszonykája. Menjen! Rossz színt vet magára, ha velem látják, amúgy pedig a Mester sem szereti az idegeneket.

- A Mester? – kérdezted akkor.

- A Mester – feleltem én – Vár engem, meg fog ölni, ha nem leszek ott időben…

- Akkor elviszem oda, kisasszonykám! Üljön fel a hátamra, én majd viszem, és ön mutatja az utat.

Azt hiszem, ekkor volt, hogy a füled mögé simítottad a hajad, én meg megrökönyödve, mint aki mély álomból ébred, vettem észre a füledre tetovált mintát.

- Maga… Az Osztag… - hebegtem.

- Az utolsó, aki még él. Honnan ismeri az Osztagot?

- Nevem Red – próbálom imitálni, amit akkor mondhattam, bár ez a folyamat, magamban csak felébredésemnek nevezem, olyan homályos számomra, mintha nem is ébren éltem volna át. Idézem hát, mint egy rossz álmot – Red vagyok, uram! Nem! Red halott! Redet megölték a háborúban… Én vagyok Red, a tábornok fia… Green szerelme… Green elment Z. után, én meg őutána. És a Gyönyörű megölte Greent és… - aztán lehánytam a cipődet. Szörnyű volt. Mintha mindent kiforgattam volna a gyomromból. Mintha meg akartam volna szabadulni ennek a szörnyű hipnózisnak még az emlékétől is. Akkor te voltál az, aki gondomat viselte, Kedves Idegen. És megszerettelek. Szeretlek, mint ahogyan Greent is szerettem és ahogyan a Gyönyörűt szerettem. Teljes lélekkel, szívvel, testtel…

Akkor elmondtad nekem, mire jöttél rá: hogy az én „Mesterem” nem más, mint a gyilkos Z. Mintha ködből léptem volna ki: mindent tisztán láttam. A veled eltöltött napok adtak erőt, döntésem meghozatalához.

Hála neked, Kedves Idegen, eldöntöttem, hogy megölöm Z-t. Nem fontosak már a körülmények, nincs értelme tovább szaporítanom a szót. Indulok... és csak abban reménykedem, hogy te visszavársz.