Tükör

     A macska szeme három éjszaka és tizenkét nappal gyöngyöző kacajainak és öklendezéseinek fényével burkol. Villog, mint a legkomorabb nevetés, mint a legvígabb halotti tor. A fény és apró szőrcsomók bolyhai halálsikolyok könnyedségével kavarognak benne, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Szembe nézek vele, egy pillanatig sem rettenek el. Megnyalja szája szélét, mielőtt válaszolna:

     Maga nem is ember, ember...

És én tudom, hogy igaza van. Kiköpök. És hirtelen megkönnyebbülök, a levegő sűrűbbé válik, amint megköttetik a kimondatlan béke. Olyan ez, mint egy mocskos, őrült genezis. mondom neki. Az ég és a föld szerelmeskedése, viharok és ötszáz vattos égők mennydörgései. Mindketten tudjuk, hogy abban a pillanatban lemondtam emberségem dicsőségéről, mikor tinta fröccsent jobb kezem hatodik ujjára. Mikor a papír széle elvágta az ajkam, mikor megjelent a macska. És mindketten tudjuk, hogy mindez csak metafora. Hogy Ő is metafora, hogy én is metafora vagyok.

     Maga nem ember, ember... - és milyen igaz. Összegyűlik a nyál a számban, kiköpök. Milyen igaz. Alkotó vagyok, mocskos, mint az Isten, áldatlan, mint az angyalok, és bűnös, mint a Föld. A macska behunyja a szemét, behunyom a szemem. Eltörik a tükör; alkotok.