Bárányszámláló

            Körmeit koptatva érkezik a kénes éjszaka. Tavasz helyett hófúvás, ibolyák helyett vérpöttyös vállkendő. Ha ilyentájt, ebben a zordon félkilenci órában néz ki az ember a világra, minden olyan, mintha nem is lenne; mintha nem is lennénk. Mintha tél, mintha fagy ébresztene fogcsikorgatva. Számolom a bárányt. Egy bárány. És megint egy. Ugyanegy. Szelíd és ostoba. Hidegrázóan behízelgő, sündörködő, jóhiszemű, sátánszemű szörnyeteg. Egy bárány.

            Ha talán egy kicsikét tágabbra nyitnám a száját, lelátnék a torka legrejtettebb méllyébe. Nem merem. Lenyel, elnyel, még csak a gondolata is kettéroppantja a gerincem. Állkapcsával szorítja ki belőlem a megmaradt életerőt. Egy bárány.

            És ha hiszem a szelídnek szavát, ha hiszem a hazugnak fondorlatait, ha hiszem a gonosznak kedvességeit, ha kellőképpen böjtölök és megvonom magamtol a tiszta levegőt, Uramistenemkrisztusom, meghallgatsz és feloldozol? És rámnézel talán? És mikor ilyen kénkőszagú estvéken számolom a bárányt, hogy az álom meglásson, lágy suhogású papírköntösében mellkasomra kuporodjon és belémfolytsa az öntudatom, talán akkor megszánsz engem? Egy bárány.

            És mikor késsel vágják el a bárány torkát, annak az egynek a torkát, a szelídnek a torkát, az ostobának a torkát, talán akkor piros pettyes lesz tőle a nászlepedő? Talán sikerül az álomnak belémfolytania önmagát? Ha már számolni sem tudom az ugyaneggyet, meglátsz itt térdelve előtted, Álló Istenem? Egy bárány. Eltaposom és nem is bég’ talpam alatt.