Ballada egy novemberi estéről a macskaköves utcán

      avagy szabad asszociációk Bob Dylan Ballad of a Thin Man című dalára

       Néztél már fel a ködtejfölös, csillagpöttyös téleleji égboltra egy novemberi péntek éjszakán? Választottál már ki egyetlen csillagot a rengeteg közül, milliom és milliom közül, véghetetlen sok közül? Bámultál már valaha ilyen csillagokba, amíg már apró, fájdalmas pontot hasítottak a retinádba? ... hogy napok elmúltával is érezted az égető érzetét... Nem gondoltál bele, talán egyszer sem, mennyire apró és jelentéktelen vagy, hogy minden csak vanitatum vanitas, hiábavalóság, hogy rosszabb tudni, hogy az ég végtelen univerzumok ablaka, hogy az a rengeteg kis égetett folt a retinádban olyan méreteket ölt, melyeket korlátolt elméd nem képes felfogni. Nem tudod, milyen, mikor valamit nem tudsz felfogni. De én hiszem, hogy az ég hatalmas, kávéfoltos köpönyeg, hogy a nap ragyog át a molyrágta lyukakon az éjszakai égbolt csillagaiból...

       Jó volt ismerni a favágókat... Ugye? Művelt emberek. Tudják mi az élet értelme: a favágás. Nem létezik más, csak és egyedül ez a héraklészi misszió. És rácsodálkoztál, mikor csontot adott kezedbe az ördög, lábszárcsont volt, és fájt kezedbe venni, mert tudtad, amit oly kevesen: a te csontod, a te véred. Kérdezed: Kié ez? És senki sem válaszol. Senki csak néz. Bámul a hatalmas szemeivel, véraláfutásos szemeivel, óriásira tágult pupillájú szemeivel, az egész arc, az egész fej egyetlen hatalmas szemgödör... sírgödör. Tedd zsebre a szemeid. Jobb nem látni, amit amúgy sem láthatsz. Jobb, ha mindent megtagadsz, mintha elveszel a saját véleményeid csomópontjain. Kérdezed: Ki ez? És Senki válaszol: Csak te magad. Piszoárban álló, nyüszítő éned. Egy megkínzott kölyökmacska, girhes és gonosz utcagyerekek tépték le a fülét. Fáj. Mert te tudod, amit annyian nem körülötted: hogy tiéd az a fül.

       Kérdezed: Merre tovább? És Senki válaszol: itt vagyunk. És kérded: Hol? És Senki sem felel. Néma csendben látod csak, hogy egyedül állsz a macskakövön. Nyávog a talpad alatt, dorombol a cipőd sarkának fájdalmas simogatására.

       Mindenki szerelmes az ördögbe. És az ördög boldog, mindentudó poligámiában él, mindenkinek nyújt a gyönyöréből, de mindenki az életével fizeti ki a számlát. Mert mi vagyok, ha nem az ördög untig elunt játékszere? És Senki szól: Azt nem állítom. És a sokszemű törpe és az egyszemű óriás szótlanul csókolják egymás ajkait, ahol ég és föld összeér. Botesernyő éles koppanása az őszvégi zúzmarában. Megfagyott, szívtelen harmatban, könnyekben, amit boldogtalan, viszonzatlan szerelmesek ejtenek egy másért, de soha sem egymásért.

       Belépsz az ajtón és szembe találod magad Vele. Senkivel. Önmagaddal. Tudod, hogy valami történik, valaminek történnie KELL, de nem tudod, micsoda. Csak bámulod a csillagod, míg éles fájdalom vág a retinádba. Összedörzsölöd a kezed. Fájnak az ujjak. Mert csak te tudod, amit senki más nem: A te ujjaid azok.