Vallomás

            Elvakít a fény, megfojt a melegség. Ne engedd hozzám a napot! Csukd be az ajtókat, függönyözd el az ablakom! ... Vágd el a torkom!

            ... Téged kérlek, mert nincs más, akit megkérhetnék rá. Te vagy a Teremtőm, neked kell kioltanod a lángot, amit meggyújtottál.

            Vagy hagyod inkább, hogy izzadtságban úszva, elfojt sminkkel, asztmatikus zokogás közepette, vérző orral kínlódjak az általad teremtett paradicsomban? Nem lehetsz ennyire kegyetlen... Észre kell venned, hogy fáj, mikor túl jó vagy hozzám. Hogy elemészt a tudat, hogy még milliom kilátástalan holnap vár rám a fényben.

            Vágd el a torkom, szépen kérlek! Unom az egyhangú fehéret magam körül. Megfojt, hogy még elfüggönyzött sötétben is világít a fehér egyhangúság. Segíts kérlek, hogy istenigazából megszabadulhassak tőle!

            Nem parancs ez... csak egy kívánság. Egy sóhaj, amit már megszületése előtt elnyeltek a visszhangtalan falak. Nem is meghalni akarok... Ostoba volnék. Élvezem a kínt, amit te hozol, a létezés fájdalmát melletted, és tőled távol... Csak szeretném, ha meghallanád a suttogásom. Szeretném, ha egy kicsikét én lennék az egyedüli... a mindenség: a fény, az árnyék, a halál és a szerelem... Csak egy pillanat erejéig engedd, hogy érezzem, milyen mikor hallanak és értik amit mondok.