Köd (A Műkezes Fiú harmadszor)

     Krétaporok csomós ködében az orromig sem látok. Monoton semmi vesz körül, de nem látom... elfedi a tejfehér, a hófehér, a krétafehér köd. Egy valamit látok, az is homályba vész: egy fekete, kormos-piszkos sovány macska ül, pontosan előttem... Vagy talán szürke? Vagy talán ott sincs? Talán csak képzelem.

     A Műkezes Fiú mellettem áll, de kiesik látószögemből, csak tudom, hogy ott van, látni nem látom. Hallom, ahogy csörren oldalán a műkar, tudja az eszem, hogy mellettem áll, de semmit sem látok, mindent köd borít. Megszólal:

- Hallod a csendet?

Fülelek - halkan sípol, sistereg. Beleremegek és bólintok.

- Némítsd el... - súgja fájdalmasan a Műkezes Fiú. Hallom a hangján, hogy szenved.

- A csendet nem lehet elnémítani - felelem értetlenül. Nem szól, gondolom mosolyog. Aztán mikor végre megszólal:

- Próbáld ki! Az egész nem egyéb, mint egy pofonegyszerű, gyerekjátékként feloldható paradoxon. Ellentétek démontánca. Mi a csend párja?

Válaszra vár, szóval felelek:

- Az ellentéte? ... hát a zaj. - szinte érzem, hogy mosolyog mellettem.

- Talán igen. - feleli.

     A macska nyújtózkodik, majd nyávogva, dorombolva a lábamhoz dörgölőzik. A csendben mennydörgés és hegedűszó a hangja.

- Neked nem fáj? - kérdezi a Műkezes Fiú és mindig nyugodt, finoman rezonáló hangja most sípol, fájdalmasan halk - Neked nem fáj ez a... csend?

A macska elnémul, unottan továbbmegy, nesztelenül, némán, még a levegő sem követi a mozdulatát. Talán tényleg csak képzeltem...

     A Műkezes Fiú hirtelen mozdulattal leül, karja csörren, éles, fémes hanggal, a fogaimban, a zsigereimben érzem a fémlapok egymáshoz morzsolódását.

- Ölelj meg! - suttogja, hogy alig hallom.

- Itt és most? - kérdezem, mire sírni kezd - Nem azért... - teszem hozzá zavartan - Csak nem tudom, hol vagy... nem látok ebben a ködben.

- Itt vagyok - feleli és nem tudom, merről jön a hang.

- Hol?

- Itt vagyok - ismétli. Teljesen összezavar... Hozzászoktam örökös erőfölényéhez, ahhoz, hogy tud és ért és érez és képes tanítani. Hogy ő az, aki engem kézen vezet, hogy én vagyok az, aki sír... hogy mosolyog kis, halovány, cserepes ajkaival...

     Magam körül forgok, a köd krétaporos, asztmás tömege fojtogat, de sehol sem találom őt:

- Hol?

Nem felel. Néma csend vesz körül. Üvölt. Fáj... Beleremegek. El kell némítanom a csendet!

- Fáj! Hallgattasd el! - suttogom, magam is meglepődöm, milyen kétségbeesett a hangom. Leguggolok és ringatom magam - Ölelj meg!

- Itt és most? - hallom a Műkezes Fiú hangját magam fölül. A macska dorombol és nyávog. Bólintok.

- Hol vagy? - kérdi a Műkezes Fiú.

     Talán csak képzelem...