Azt hiszem, soha nem láttam azelőtt még, mennyire rikítóan kékes-lila is az ég, ilyenkor, hajnaltájt. Apám és a Műkezes Fiú egymás mellett álltak és a hópelyhek hulló vásznán át az eget bámulták, ahogyan jómagam. A Műkezes Fiú vállán egy fekete macska ült. Olyan hatalmas volt és annyira erősen dorombolt, hogy nem is igazán tudtam eldönteni, ő ül-e a Műkezes Fiú vállán, vagy a Műkezes Fiú az övén.
Apám, aki Varázsló, mosolyogva megemelte a kalapját, mire a hajnali ég éjszaka-cserepeinek utolsó szilánkja is eltűnt a cilinder karimája mögött. A Műkezes Fiú mosolygott, a macska dorombolt. Békés volt.
Apám, aki Varázsló kinyújtotta felém a kezét én meg egy régi százlejest ejtettem tenyerébe. Apám nevetett, a Műkezes Fiú nevetett, a macska leszökkent a válláról, vagy talán ő szökkent le a Macska válláról.
- Pénzért nem adom - mondta az Apám, aki Varázsló és míg beszélt, Miles Davis I don’t mean a thing-jét játszotta a rezesbanda.
- Nem szeretsz? - kérdeztem én a Műkezes Fiúra nézve.
- A barátom vagy - mondta a Műkezes Fiú és gyermekarcán még mindig ragyogott a mindentudó mosoly.
- Nem szeretsz? - kérdeztem és az Apámra néztem, aki Varázsló.
- Pénzért nem adom - mondta ő és leborotválta a szakállát, pedig én éppen úgy szerettem. Az Apám, aki Varázsló letérdelt mellém, így pontosan egy magasságúak voltunk. Apró voltam, pöttöm, kisebb, mint a Műkezes Fiú, kisebb, mint a macska.
- Nem szerettek? - kérdeztem ismét.
- A barátod vagyok - vont vállat közönyösen a Műkezes Fiú, a mozdulat mentén csörömpölt fémkarja.
- Pénzért nem adom - mondta az Apám, aki Varázsló.
És én elszaladtam és kinyitottam a szemem. És a sűrű hótól nem láttam, mennyire gyönyörűen kékeslila a hajnali égbolt. És már nem is emlékeztem: A macska ült a Műkezes Fiú vállán, vagy fordítva?
Most nincs itt a Műkezes Fiú, nincs itt a Varázsló, aki valójában az Apám... és átfut előttem az úton egy fekete macska. Vállán nem férne el egy tizenhárom éves, műkarú gyerek. Őrülök.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu