Naphalál (Műkezes Fiú sokadszor)

"A szivar csak afféle nehezék, édesem. Nehezék, és semmi más.

 Ha nem kapaszkodhatna legalább abba a szivarba,

hát felemelkedne szépen a földről mint egy léggömb,

 és soha az életben nem láthatnánk viszont a mi Zooeynkat."

      Míg némán elvérzik az égbolt milliom sebéből, én is elnémulok. Tisztelettel nézem végig szenvedéseit. Ordítani tudnék, látván halálát, de hallgatok: ennyit megérdemel. Néma vagyok, de ujjaimat rákulcsolom a Műkezes Fiú törékeny kis kezére. Nem szól ő sem, ez nem a beszéd pillanata. Hallgatunk és a vérző eget nézzük. Olyan kissé, mintha fekete tintával öntené le a sebeit.

      A Műkezes Fiú kiszabadítja kezét az enyémből és eltakarja az arcát egy pillanatra. Pontosan abban a mozzanatában az estnek, mikor lebukik a nap. És én egyedül maradok. Érzem, hogy szárnyalok, nincs már ami a földön tartana, az egyetlen, amibe kapaszkodhattam volna, ennek a tizenhárom éves gyereknek a keze. Immár semmi sem tart. Süllyedek a végtelen tintatenger felé. Felfelé süllyedek. A Műkezes Fiú pedig halkan, alig hallhatóan utánam szól:

- Gyere vissza hozzám! - talán ki sem mondta, csak nagyon erősen gondolt rá. Ki tudja? A napnak ebben a szakában bármi lehetséges.

      Érzem, ahogyan megragadja a kezem és lehúz maga mellé. Az égbolt elvérzett, mostmár csak hús és csont, egyetlen óriási, tintafoltos asztalkendővel takarva, mintha disznótoros leölt állat teteme. És ragyog millió, fájó, ezüstszín sebével.

      A Műkezes Fiú szorítja a kezem, mint aki soha többé nem kíván elengedni - némán nézzük a halott eget. Most még nincs itt a beszéd ideje.