Mezsgye?

Változott valami? Másként kelt fel a nap? Nem hiszem. Műanyagmosollyal, műanyagcsillogással üvegszememben, műanyaghajnalra ébredtem... Nem, persze. Csupán szépen hangzott volna, ha álbohém mivoltomnál fogva átszenvedem az évvéget-elejet. De nem történt semmi. Nem hasadt szét az ég fölöttem, nem nyílt szét a föld alattam. Nem hullot piros hó. A vénasszonyok sem potyogtak fogatlanul visongva a hajnalra. Nem kellene ezt mondani, hiszen miért beszéljünk arról, ha minden ugyanolyan maradt. A horizont olyan keskeny, hogy ha öszpontosítjuk a tekintetünk, rájövünk, hogy nem is létezik. Megint valami, ami nagyon nagynak hangzik, pedig aprócska csupán, arról beszélek, ami olyan evidens, hogy ki sem mondjuk. Elmúlt. Ennyi. Nagyon látni kívántam az átmenetet, a változás folyamatát, azt a pillanatot, mikor átlépjük a küszöböt...
Talán pislogtam éppen és elmulasztottam. De nem történt semmi. Annyira semmi, hogy egyetlen közhely sem képes pótolni az űrt. Kifogytam. Lefagytam.