Nem érzek fájdalmat. Nem érzek kínt. Képtelen vagyok meghalni. Képtelen vagyok szeretni. Képtelen vagyok az öröm bármilyen apró szikráját érzékelni. Nem tudok meghalni, mert már nem élek. Amióta az emberek (beleértve önmagamat is) elfelejtették a nevemet, létezésem megszűnt jogosnak lenni. Csak egy árnyék vagyok a volt és a van vonalán.
Green, Red és Y. Ők mind olyan emberek, akiknek megadatott a feltétel nélküli szeretet. Green nem érzett testi vonzalmat. Talán nem is tudta, mi az. De szeretett. Nem nőket, nem férfiakat... embereket. Red olyan szenvedélyes szerető volt, mint kevesen őelötte és mégkevesebben őutána. Éppen emiatt az erős szeretni-tudás miatt tudtam oly könnyen illúziókba kergetni.
Y... ő másként szeretett. Ő úgy szeretett, hogy nem is tudott róla. Amit ő szerelemnek hívott az egy újabb illúzió volt csupán. Mi, névtelenek (Y és én) nagyon jól értünk az illúziókhoz.
Azok a feljegyzések, amelyek Greentől rámmaradtak, és azok, amelyeket Y-tól szereztem, nem sokkal halála után, most itt vannak a tulajdonomban. Nincs mit kezdenem magammal. Nincs mit kezdenem a Végtelennel, ami a rendelkezésemre áll. Y. ott hagyta abba a „mesélést”, mikor Red halála után keresésemre indult, hogy végezzen velem. Befejezem a történetüket egyszer s mindenkorra.
Y. akkor, a naplóírás éjjelén megkeresett a Raktárban. Vártam rá, tudtam, hogy eljön. Tudtam, mint ahogyan Green jöttét és Red eljövetelét is előre megjósoltam. A nevem elvesztésével elértem a tökéletességet. A mindentudást.
Y. úgy készült a velem való küzdelemre, mint aki templomba indul: megborotválkozott, átöltözött. Amikor néha Reddel láttam találkozgatni, hosszú, bozontos szakállt és foldott, Osztagos egyenruhát viselt. Most fehér öltöny (valószínűleg lopott) és szintén fehér nyakkendő volt rajta. Haját és szakállát egészen rövidre nyírta, így nyílt és tiszta volt finoman szögletes arca.
Valamikor komikusnak találtam, hogy az Osztag tagjait a hajszínük szerint nevezzék el, most inkább keserű gúnynak tűnik. Nekik legalább volt nevük. Mindnek: Green, Red, YELLOW, Black és Purple, mit tudom én...
Kétségtelen, hogy a bosszúállás ezen pillanatában Y. a legvonzóbb férfi vola, akit valaha láttam. Ha a hajdani Red látta volna, azonnal beleszeret... Ismét... Újból... Erősebben. Nyílt és tiszta arcával, erős vállaival, elegáns, szaténba bújtatott, magabiztos terpeszbe állított lábaival közvetlenül előttem állt meg, fegyvert szegezve rám.
- Üdvözöllek – szólt higgadtan – Ez itt egy csőre töltött, hangtompítós fegyver. – biccentett előreszegezett karja felé. – Ki van élesítve. Meghúzom a ravaszt és becsukom végre Pandora szelencéjét – megölöm a Sátánt. Tudni akarod, ki lesz a gyilkosod? Én is tudni szeretném. De már nincs nevem. Elveszítettem, mikor az Osztag, Black és Purple, a családom, majd Scarlet, a szerelmem a Te mocskos kezedtől esett el. És most, halgass el örökre, Démon! – lőtte ki a golyót a tárházból. Az pedig, ahogyan vártam, lelassult előttem a levegőben és visszaindult feléje. Felnevettem. Biztos voltam a győzelmemben.
De ekkor a golyó iránya ismét megfordult Y. orra előtt, és cikázni kezdett kettőnk között. Y. kilőtte a másodikat, majd a harmadikat... Aztán már hat golyó cikázott fülsiketítő hangerővel kettőnk teste között. Pillanatnyi zavaromban továbbra is csak nevettem:
- Nézdd csak... még egy lélektelen. Hát nem óriási... – nevettem az arcába.
Kést rántott és nekem rontott. Én is előhúztam a saját tőröm és harcolni kezdtünk.
Nem kűzdöttem teljes erőmből, nem volt mit veszítenem. Y. ellen nem volt esélyem. Ha meg akar ölni, csak tessék, hagyom, hadd tombolja ki magát. Megölni amúgy sem tud. És ha meg is halnék... Nem lenne ki sírjon utánam, nem lenne ki visszavárjon.
***
Voltak halvány emlékeim a háború elöttről. Arcok nem rémlettek, csak helyszínek és ködbe öltözött alakok. Verőfényes tájak és a zöldben szaladó, elmosódott lányalakok.Valamikor talán ezek a ködös figurák jelentéssel bírtak... Nem tudom. Ma már nem érzek semmit az emlékük felidézésekor. Amikor Y. testvérei, szerelmei, barátai meghaltak, a sírba vitték magukkal a nevét. akkor nem gondoltam volna, hogy ez különbség lehet kettőnk között. Az én elmosódott nőalakjaim maguk is névtelenek voltak, elvesztek az én homályos emlékeimben, és ők is elfeledték az én nevemet. Y. nevére azonban rengetegen emlékeztek. Úgy haltak meg, hogy tudták, ő Yellow, akiből egy és csakis egy létezhet ebben a füstös, mocskos világban...
Küzdöttünk. Nappalok és éjszakák surrantak el mellettünk, mint pillanat-töredékek. Harcoltunk, de nem tudtunk sebet ejteni ellenfelünk testén. Már nem számoltam, hányszor bukkan fel a nap, majd hányszor nyugszik le, megkerülve a Raktár romos épületét.
Felmérhetetlen hosszú időbe került, mire rádöbbentem, a biztos fegyver ott az orrom előtt. Már tudtam, mit kell tennem: ha ez a férfi, itt, előttem elveszítette a nevét, meg kell találnom neki. És, tekintve, hogy volt Osztagos, ez nem is olyan nehéz feladat. Tőrömmel védve magam, ordítottam feléje, átüvöltve a hat cikázó töltény süvítését:
- Osztagos vagy...- kérdeztem a fogam közt lihegve a szót.
- Mit érdekel, gyilkos?!
- Én végeztem az Osztaggal, tudnom illenék...
- S hogyha igen?!
Felnevettem. Ez a férfi, együgyű, ostoba szeretetével saját keze által feszíttetett ki gyilkos tőröm elé. Hosszan nevettem, figyeltem indulatos reakcióit.
- Mit nevetsz, Sátán?!
- Yellow – mondtam végül. Kezében esetlenül megbicsaklott a kés.
- Mit mondassz?
- Ez a neved. Yellow.
- Tessék?!
- Ostoba, Osztagos öleb... A ti neveiteket a legkönnyebb kitalálni. Red a gyönyörű skarlátszín hajával, Green a maga méregzöld hajfonatával, és te... Bármennyire is nyírod le a hajad, én látom a szőke szálakat a szemöldöködben, szakálladban, rövid, kis hajadban: ez a neved: Yellow – mire kimondtam, már kifogyott tüdőmből a szusz. Most végzek vele, vagy elvesztem.
Féltékeny voltam rá. Rá, akinek, bárhogy igyekszik is elveszíteni azt, van neve, megmarad, magán hordja, a bőrébe van tetoválva mint az a nevetséges Osztagjelzés.
Láttam, ahogyan ismét meginog biztos harcállása. Kihasználtam az alkalmat és szívenszúrtam...
Azt a végtelen pillanatot, ahogyan Yellow teste összecsuklott, azt a világot betöltő néma ordítást, amit akkor hallatott, mikor megforgattam mellében a tőrt... soha nem fogom elfelejteni. Térdre borult. Hófehér, izzadtságjárta öltönyén virágként nyílt ki a vörös folt. Lebámult a mellére, majd felnézett rám. Mosolygott. Őrjítően mosolygott. „Köszönöm” – mondta a mosolya. „Visszaadtad a nevem, és így halálommal az életem...” – tette még hozzá. „De te... mihez kezdesz most, Z., hogy megölted az Osztag utolsó tagját?” – kérdezte a szája sarkában gúnyosan húzódó ránc.
Amíg Yellow lassan, egyre több vért veszítve, vörösre színezett térdeiről egyetlen végtelen csuklással sarkaira esett, én csak álltam. Álltam ott és néztem az utolsó ellenfelem néma szenvedését. Vége volt a játéknak. Azzal, hogy megöltem az utolsót, aki még üldözött – értelmetlenné vált az „életem”.
Yellow már halott volt. Hatalmas szemeit mintha pókháló fedte volna, amint arcán még mindig azzal a gúny-ízű vigyorral, sarkain ülve, felnézett rám. Ülve halt meg, kezeit a véréből gyűlt tócsába ejtette. Vonzó volt. Halálában is vonzó. Felidéztem magamban Red karcsú alakját, amint halálra készen átlépte a Raktár küszöbét; Felötlött bennem Green emléke. Első találkozásom vele; A halvány nőalakok a zöld réten – az idő, amikor talán még volt nevem.
És csak bámultam Yellow holttestét, amint magabiztosan ül, ebben a talán irónikus, talán... igen, kicsit talán dicsőségteljes pózban.
Láttam Redet sírni Green teste fölött. Akkor éreztem először igazán a lelkem hiányát. Másodszor Yellow teste fölött állva éreztem úgy, bárcsak volna nevem... Bárcsak tudnék sírni... Bárcsak itt volna mellettem Red, és a fülembe súgna kábult-szerelmesen:
- Mesterem, Gyönyörűm... Nézdd csak, nem halt meg! Nézd, hogy ül itt, rád vár, hogy felrázd álmából és a szemébe nevess: Yellow! Édes, drága Yellow! Milyen jó, hogy végre felébredtél! Hisz oly régóta már, hogy magunkközé... VISSZAVÁRUNK.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu