„Sok embert látni
Vágyok – gyűlölni őket
Ősz vége közelg”
- Csoko –
2011 március 28, hétfő
- Öld meg nekem Z.-t!
Ott térdeltem a kemény márványpadlón, fülembe a tábornok hangja visszhangzott. Körülöttem a lehajtott fejű katonák sorából csak az ő szeme csillant rám. Red szemében pedig nem volt semmi bizonyosság. Olyan félelem járta át a tekintetét, minthogyha a tábornok legalábbis neki adott volna parancsot.
Nem tudom, ez a rémület, bizonytalan tekintet a tarkómon annak a testvéri szeretetnek volt-e a jele, amely azóta kötött össze minket, mióta először átlépte az Osztag főhadiszállásának küszöbét, négy évvel ezelőtt. Sovány volt, gyenge, vörös haja rettenetesen elaludva a hosszú repülőút alatt, ajkai és homloka olyan gyermeki selymességet és olyan otthoni kényeztetést sejtetett, amilyent én soha nem ismertem. Később tudtam meg, hogy a tábornok kisfia, alig húsz esztendős, a húgát a posztapokaliptikus háború harmadik hónapjában veszítette el. Az ikertestvére halála óta gyenge idegzetű, és alig bízik meg egy-két emberben. Mikor a bizalmába fogadott, úgy éreztem, hirtelen kivételessé válok számára.
Lányos, réveteg arcán, a kissé asszimetrikus vonások, a pirospozsgás, baracksíma bőr, a hatalmas barna szemek akár egy szűzleányéi: olyan volt ez az arc, mint egy ijedt kislányé. Pont olyan. És éppen ezért felelősséggel tartoztam érte - ezért az arcért.
Red most azzal a feledhetetlen tekintettel bámult a tarkómra, amely akkor ült ki leányarcára, ha valamitől nagyon félt. Engem féltessz? Ugyan, kölyök!
Használtam az Képességet. Körbekémleltem a teremben, míg sötétzöld hajfonatom az arcomat takarta. Tarkómon megpördült a szemgolyó, végigmérte a lehajtott fejű katonák egyenes sorát, pupilláját végül Red vékony karjaira fókuszálva. Most remegtek ezek a gyönge karok... Ha valaki megkérdezte volna, szerelmes vagyok-e ebbe az esetlen kisfiúba, nem tudtam volna válaszolni.
- Igen, uram - feleltem pillanatnyi csönd után.
- Z. most éppen a 021-es szekcióban tartózkodik. Az Osztag X. célcsoportja repít a helyszínre. A 021-esben van az az illegális bordély, ahova Z.-t bemenni látták. Öld meg nekem őt! Z. fejét akarom.
- Igen, uram! - feleltem, önmagamat ismételve. Ismét Redre néztem a tarkómra tetovált szemgolyóval. Remegett - sírt?
- Elmehetsz, Green! Három órát kapsz.
- Köszönöm uram - álltam fel, az ajtó felé indulva. A tábornok utánam szólt:
- És Green! - Végtelennek tűnt a csend, benne az Osztagbeliek néma szuszogását csak Red gyermeki zokogása törte meg.
A tábornok végre megszólalt:
- Vigyázz vele, Green! Z. nem egy közönséges bűnöző... Az Osztag számít rád... Visszavárunk.
***
A bordély előtt állva is csak Red könnytől vörös arcát láttam. Csak őmiatta nem szabad itt most elbuknom. Red számít rám. Megtöltve hát a fegyvert, kinyitottam az ajtót.
A hölgy, aki ajtót nyitott nem tűnt többnek tizenöt évesnél. Arcát vastagon fedte a smink, de a púder és szenvedés maszkja alól segítségért esedezve néztek rám azok a sokat látott szemek.
- Üdvözlöm, uram! - bókolt a lány - Mit kíván?
Nem feleltem. Halántékának feszítettem a hangtompítós puskacsövet:
- Vigyázz, ne sikíts! - súgtam és meghúztam a ravaszt. A lány üveges szemei még most is élénken élnek emlékezetemben.
A pult mögé lépve fellapoztam a fogadókönyvet. Furcsálltam volna, ha egy illegális helynek szabványszerű könyvelése volna. Kicsit sem hökkentett meg a kódolt elszámolás.
10. hó 10.-e, 10 órától - aznap- az egyetlen bejegyzés a 2-es számú szobába szóló foglalás 0 névre. Ez lesz ő. Z. mint 0. A fegyvert tartva kezemben indultam nesztelenül a 2-es szoba felé. Féltem. Féltem attól a kegyetlen embertől, aki ott fog majd várni: rengeteg ellenségét üldöztem már, de az Osztag még soha nem rettegett senkitől annyira, mint ettől az egy embertől. Egy szörnyű monstrumot képzeltem. Egy két méter magas borzadályt, szőrös mellel és öblös kacajjal. Ádáz, szűk szemekkel... Egy gyilkos alakot.
Mikor kinyitottam az ajtót, azonnal megcsapott az ópiumos füst jellegzetes alvilág- és bűn illata. A nő, aki az ágyon feküdt hosszú hajának rejtekében, nem mozdult.A feketére festett ablakokon semmi fény nem szűrődött be, a villanyok is le voltak kapcsolva. A folyósó sekényen derengő fénycsíkjai csak a lányt láttatták.Senki mást nem sejtve a szobában, a meztelen nőhöz léptem. Hangtalan lépteim a franciaágy sarkáig tartottak. Itt halkan cuppant vasalt bakancsom talpa alatt az... Ennyi vért nem lehet egyetlen nő testéből kipréselni. Letérdeltem a mocsokba, ujjamat mártva a szennybe: vér és... bor.
- Vörösbor - szólalt meg egy nyugodt, szenvtelen hang a terem másik sarkából. A világítás varázsütésre felkapcsolódott.
- Vártalak, Green - szólt a hang tulajdonosa.
- Ki vagy?
A fiatal, nagyon elegáns férfi, aki a fotelben ül, fekete öltönyben, puhán, selymesen fénylő szénfekete hajjal, hófehér, tiszta, értelmes arccal, kezében vörösboros pohárral - nem lehet Z.
- Az Osztag Z.-nek nevez, ha jól tudom. Ügyes vagy, Green! - megtaláltál. Bár a nyilvánvaló nyomok, amiket az Osztagnak hagytam, kissé lassan jutottak el a tudatotokig... Régóta várok rád, Green, ugye tudod?
- Megölted ezt a nőt?
- Halott, nem? Te a recepciós pultnál álló lánnyal végeztél. Szegényke. Egészen csinos volt...
Rászegeztem a fegyver csövét.
- Nyugalom, Green. Ne olyan sebesen! Mihez kezdessz, ha megöltél?
- Rengeteg ártatlan ember halála szárad a lelkeden, szörnyeteg!
- Az utamban álltak. Te tetszel nekem, Green. Meg van benned az, ami az Osztag tagjaiból általában hiányzik: emberség és józanész... Megölted azt a lányt, mert nem volt más választásod és most velem akarsz végezni, nemdebár?
Kezemben remegett a fegyver. Ez a gyönyörű férfi, arcán azzal a kegyetlen és csodálatos mosollyal - elvarázsolt. Hogy is ölhetne egy ilyen ártatlan, angyali szépségű ember? Hiszen ez egy gyerek! Nem lehet több húsz esztendősnél! Ő lenne Z.? Képtelenség!
- Mire vársz, Green? Nem lőssz?
Leeresztettem a fegyvert.
- Velem jössz? - kérdezte és felállt, poharát a karfán hagyva. Lassan, komótosan odalépkedett hozzám, ügyelve cipője tisztaságára és egészen közel hajolva az arcomhoz, ezt lehelte:
- Te többre vagy hivatott az Osztagnál - a fegyver csöve a mellkasába fúródott - Gyere, Green, gyere velem!- szólt, és lassú, nyugodt mozdulattal kivette kezemből a fegyvert, mintha legalábbis nem szorítottam volna az imént démoni erővel.
- Gyere, Green! - a hangja cirógató női kéz... bólintok, mintha hipnózis alatt állnék. Ő kiissza a borát, leoltja a villanyt (most láttam meg, hogy a fotel mellett volt a kapcsoló) és vállára vetve fekete ballonkabátját, elindul a kijárat felé. Követem.
A pult mögött, a fiatal lány holtteste fölé görnyedve a hely asszonya áll, arcán semmi érzelem. Üveges tekintete csak Z. láttára csillan fel kicsit, amint ezt súgja áhitattal:
- Visszavárjuk
***
Három hónapot töltöttem Z.-vel, majdhogynem hipnózisban. Ma meg fogom ölni. Ezt az üzenetet nem azért írom, hogy bárki is elolvassa. Magam megerősítése ez az alábbi: ha nem írom le, nem leszek majd képes szembeszállni Z. erejével. Az ő világában, mint azt utunk első hetében megtudtam, az emberek nem többek útakadályoknál, egy emberi élet aprópénzért elkel, Z. érzelmek és megkötések nélkül él. Ennek az embernek nincs lelke, ennek az embernek nincs élete.
A vagyon amit felhalmozhatott mostanáig, felbecsülhetetlen érték. Ötven bankot raboltunk ki csak az elmúlt három hónapban... És nem bántam. Míg Z. karcsú alakja előttem állt, fegyverrel a kezében, semmit sem bántam. Amíg fekete haján megcsillant a robbanás szilánkos explózus – fénye, nem számított semmi más. Betegesnek hangzik? Az. Beteges. De elfeledtem akkorra már az Osztagot, a tábornokot, Redet.
Míg Z. meg nem kérdezte:
- Mit keresel itt?
- Tessék, mester?
- Te gyűlölöd az öldöklést... Mégis miért vagy hát most is itt, az oldalamon?
- Ez volt a kívánságod...
- Hát ezt hitted! Azt hitted, megkedveltelek, azért vettelek magamhoz? - kérdezte, élesre fagyott mosolyával.
- Én...
- Ostoba vagy... Egyszerűen csak túl erkölcsös voltál. Ezt megérzem én. Ha valamit érzek, az az erkölcs... Látni akartam, ahogyan démonná válsz és elveszted a lelkedet... Míg már a nevedre sem emlékszel majd. És gyorsabban megtörtént, mint gondoltam.
- De...
- Ostoba vagy - mosolygott továbbra is, szenvtelenül - Miért nem öltél meg akkor?
- Szeretlek - feleltem, és addig a percig így is éreztem.
- Nem... Azt szereted, amit látsz. De ebben a csodálatos testben egy gyilokgép van, Green. Téged is meg akarlak ölni. Meg is foglak... Nemsokára. Még nem. De már nincs sok időd hátra.
- De...
- Elég volt, Green! - felelte szigorítva azon az édes hangján - Gyáva vagy és undorító. Szerinted nem tudom, hogy kit hagytál el az Osztaggal együtt? Hasonlítsd össze azt az érzést azzal, amit irántam táplálsz!
- Szeretlek!
- Keress magadnak egy nőt! - mosolygott rám, kezével végigsimítva arcomon - Egy nőt... Érted, Green? És most lódulj! Menj! Ahová mondtam! De jól jegyezd meg, megöllek, ha elkésel. Negyed óra múlva visszavárlak.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu