Murakami Haruki:Kafka a tengerparton

HA meg szeretném mutatni ennek a könyvnek a csodálatosságát,  az első szótól az utolsóig idéznem kellene. Mivel több mint hatszáz oldalas, ez jóformán lehetetlen. Egy pillanatig sem érzi olvasás közben az ember, hogy teher lenne azt a hatszáz oldalt cipelni, minden amit leír, elmond, halkan súg felém szerves része a történetmondásnak. Minden egyes mondata a szíve. Míg olvastam, végig valahol tér és idő nélkül lebegtem, megszűnt létezni a szobám, a hátamnak feszülő hideg fűtőtest, a lejátszóból felém szűrődő halk zene.
Murakami Haruki azok közé a szerzők közé tartozik, akiknek minden szavát képes vagyok elhinni. Az a mérhetetlen őszinteség, ami az írásaiból sugárzik örök kedvencemmé tette. Beleszerettem minden szavába. Mondatai fanyar-édes ízébe, bukéjába, a szavak finoman egymásbakapcsolódó szövetébe... És a macskába, mint metaforába.
Ahogy azt a regényben Ósima mondja, minden metafora. Murakami világa metaforák sorozata. Az egész egy szörnyűségesen gyönyörű álom. Az a hatszáz oldalnyi finoman összefonódó szótenger, a pillanatig sem nehézkes történetmondás, az események misztikus homálya, a realista jellemábrázolások, a japános rezignáltság, a szereplők teljesen természetesnek tetsző különcsége, egyetlen dallammá sodródik össze.
A történet két szálon fut. Nakata, a látszatra szellemi fogyatékos öregúr és Kafka, a tizenöt évesen egy szörnyű átok elől otthonról megszökött fiú meséje. Látszólag egymástól teljesen függetlenül. Azt sem lehet megállapítani, hogy az elbeszélés ideje legalább párhuzamos-e. A két történet azonban lassan összefonódik. Méghozzá a lehető legszokatlanabb módon. Kezdetben szívesebben olvastam Kafka történetét, türelmetlenül rágtam át magam Nakata párbeszédein a negyed macskáival, csak hogy végre újfent találkozhassak Kafkával és Ósimával. Ósima volt az a karakter, akit leginkább a szívembe zártam. A nem-is-tudom-ki-vagyok Ósimát, csodálatos kifinomultságával és műveltségével, a meghasonlott Ósimát, a csendben szenvedő Ósimát.
A történet felénél már Nakata mesélése is elkezdett foglalkoztatni. A két világ közt lebegő énje, az öntudatlan énje, a természetfölöttisége vonzott magával. A két történet verseng egymással. És a titokzatos Johnny Walker megjelenésével már szinte túlharsogja egyik a másikat.
Murakami könyvében és általában az összes regényében (a magyarra lefordítottak közül csak a Norvég erdőt nem olvastam még, de tervezem), a történés szinte észrevehetetlen. Az ember körül megszűnik létezni a kiábrándító valóság és egy sokkal igazibb, sokkal természetesebb mesterséges világba csöppen. Egy világba, ahol minden megtörténhet semminek nincs célja, de mindennek van oka. A Kafka a tengerparton olvasása olyan volt, mintha az első betütől az utolsóig imádkoztam volna.