Macska a hatodikon

Az átláthatatlan erdő magába ölelt. Még soha nem kerültem ilyen mélységes útvesztőibe, mint az imént. Árnyékom, egyetlen hűséges útitársam, ott üget nyomomban, szerelmes kölyökkutyaként nyaldosva lábam nyomát. Oldalamon az álmaimmal nekivágok a kiút felkutatásának.

- Nem erre! - int az Erdő.

- Hideg! - feleli a csipkeárnyék a haraszton. Folyik az orrom. Ömlik belőle mindaz, ami még a valósághoz köthetne.

- Melegedik - sistergi a milliom hangya a rezgő levelek alatt.

Az Erdő megint gúnyt űz belőlem.

- Ha meg akarok halni, csak fel kell másznom fáid egyikére és levetni magam köves talajodra! - ordítom neki válaszul.

- Nem, nem... Hideg, hideg... - neveti az Erdő.

- Miért kell küzdenem a halálomért?

- Melegedik... Hideg!

Folytatom inkább a játékot. Dühödtebben, mint valaha. Arra az emberre gondolok, akit szeretek. Az arcát nem tudom felidézni, hangja, nevetése, szavai elúsznak az esti ködben, ott állok, mezítelenül, emlékek nélkül. Felidézném anyám súgását, de nem tudom... A fontos dolgokat elveszi tőlem az Erdő. Csak az marad meg, amit az ő levegőjével együtt lélegeztem be.

- Hideg, hideg... - sziszegi a szél.

Vágja a dobhártyám, behatol a füljárataimba, kiszorítja onnan a csöndet.

- Melegedik... úgy, úgy, melegedik...

Rohanni kezdek, sírnék, de nem tudok, nincs akit megsiratnom. Magamat tudnám csak, de elfelejtettem, hogy létezem.

- Forró... Nagyon forró... - süvítik a fák.

A göcsörtös ágakról emlékeim lógnak: Hajdani énjeim, a sírás, a nevetés, a szeretet, a gyűlölet, a félsz, a fájdalom, a hajfixáló hab csípős szaga, a kulcs kattanása a zárban, anyám görnyedt háta a konyhaasztalnál, nagyanyám kacsintása, nagyapám bajszának szúrós érzete... pollen és szúnyogcsípések, a hajnal illata, egy sokat áhított nyáricipő, egy nem író golyóstoll, a vizsgastressz, a hányinger, nyilvános mosdók szaga, egy macska a hatodikon, fecskék a villanyvezetéken, egy könyv súlya, a betűk hangja, a hangok illata, a színek íze, az ízek tapintása - a fontos dolgok. Amit, hiába nyúlok terméséért, nem enged az Erdő. Az Átláthatatlan Erdő minden ága egy darabom.

- Éget, lángol! - rikoltja az Erdő.

Ott áll az ajtó. Kerete szombat esti teagőz, kilincse egy félrecsúszott melltartópánt. Kulcslyukán át hallom a reggeli ébresztő csengését.

Lüktet a testem minden porcikája, az erdő rám nevet, az őrültek nevetése ez, még egyszer visszanézek és nyelvet öltök rá, mielőtt feltépném a kilincset.

- Hideg - sziszegi mögöttem az Erdő.