Hogy miért Műkezes Fiú

A Műkezes Fiú az álmom. Háromszor látogatott el hozzám, csörömpölő műkarral és angyali mosollyal. Az első találkozásom vele egy tízemeletes nyolcadik szintjének erkélyén esett meg. Ott ült, hátát a betonkorlátnak feszítve, ujján egy verebet cirógatva. Kinéztem a korlát felett, és elmosolyogtam a befagyott halastavon korcsolyázó óriási ékszerteknősök cseppet sem megnyugtató látványát. Lenéztem az ő egérszín selyemhajára és megfürödtem mosolyában. Kérdeztem, miért nem néz ő is ki velem... Azt felelte, tériszonya van. A hangja szelíd volt és dallamos. Tovább bámultam a panorámát, ő pedig tovább cirógatta a madarát. Nem szólt semmit, de nem is volt rá szükség. Akkor, ott, boldog voltam, azzal a tizenhárom éves angyallal az oldalamon.
Másodszor csak a kezem fogta. Kicsi, aranyszínűre barnult keze volt, akkorka, mint egy mandarin. Kényelmesen elfért a kezemben. Lenéztem kis,mosolygós arcára, és örvendeztem benne.
Ez a két találkozás hozatta meg velem a döntést: meg kell írnom az ő történetét, meg kell osztanom az ő tisztaságát a köröttem levőkkel. Ekkor történt meg a haradik találkozás. Szíven ütött, mert nem mosolygott a Műkezes Fiú. Komoly volt, a piszkos, fehér atlétát, amit addig viselt, fekete nyakkendős ingre cserélte, a rongyos, homokszín sortot vasalt élű nadrágra, a foltozott surranót hegyes orrú feketére mázolt félcipőre. És csak annyit ismételgetett szakadatlan: "Viszlát... viszlát. Ne felejtsd el felhívni az Elefántot. Viszlát... Meg kell találnom az ajtómat."
Azóta keresem neki. És keresni is fogom, míg meg nem találtam.