... Füstös kocsma. Az alakok bizonytalan sziluettjei átderengenek a cigarettán. Az átható bűz ködként borítja őket, lusta indiánfüstként gomolyog a mennyezet felé. Kiömlött régi sör bűze és poharak nehézkes, lelassult koppanása az asztallapokon.
Nyikorogva nyílik az ajtó, meglökve a műanyag hula-táncosnő rezgő csípőjét a bárpulton. Az ajtónyílás kienged egy keveset a fojtó füstből. Az új vendég fekete árnyékként suhan át a neon akadozó fénye alatt, macskamozdulattal teszi le eső mosta viharkabátját az egyik széktámlára.
Az asztal mellett már ül valaki. Alakja gyors mozdulattal bukik ki a füstből. Harmincas nő, kusza szőke haja lófarokba kötve, gyors mókusszeme fölött magabiztos szemöldök.
-Szia!- hangja is gyors, mintha visszajátszva felgyorsított felvételről beszélne. Halk szavú, mókusszemei füsttől pirosak, szigorúan keresik a másik alak arcát a ködszerű „szmogban”.
A másik leül. Kezével kisimítja arcából a haját. Tollpihékként, kamaszos dússággal hullanak vissza homlokába:
-Szia! -köszön ő is, mintha mosolyogna. A pincérnő a sokat látott-szenvedett emberek keserű szájízével veszi fel a rendelést: két üveg sört kérnek, nem kell pohár, köszönik.
A pincér alakja eltűnik a füstben. A két alak egymás felé fordul. Arcuk szobor-szerűen komoly, szemük csillog. Régi, elfeledett barátokhoz hasonlatosak, akik esős délutánokon találkoznak egy pohár vörösbor szőlőízű nosztalgiája felett.
Nem szólnak; egymást nézik. „Csodát látsz?” „Talán...”
Idegesen kinyúlik egy kéz a „ködben”. A férfi keze. Tenyerével felfelé fekteti a lány elé, átnyúlva a piszkos asztallapon. Olcsó countrey-zene szól a háttérben, hangtompító-ként nyeli el a füst. A lány bizonytalanul elmosolyodik, sovány, csontos kezét mókus-gyorsasággal illeszti a férfi tenyerébe. Egymás kezét szorítják: Mindkettejüké izzadt és forró.
-Megváltoztál...-szólal meg a férfi torkát köszörülve.
-Te semmit sem változtál-feleli a lány, és talán a füst, talán az emlékek könnyeket csalnak mókusszemeibe.
Végtelen másodperceken át nézik egymást a füstben, hallgatásukat a pincér keserves sóhaja töri meg, amint savanyú arccal koccantja a zöld üvegeket a piszkos asztallapon.
Kórusban köszönik meg, majd mosolyogva fordulnak vissza egymás felé.
-Hiányoztál. -szól ismét a férfi. A lány gyorsan bólint, de nem felel. Talán attól fél, nem bírna felelni: hangja összeszorult torkában ragad, szeme könnyes, orra folyik.
A férfi zavarba jön. Nem erre a reakcióra számított. Ismét csend áll közéjük; kínos, néma, fájdalmas.
Látszólag mindketten ugyanarra gondolnak: minden emlék egy tőrdöfés volt eddig... ez az este dönt el mindent.
A lány megrázkódik. Sír? A férfi megszorítja a kezét:
-Menjünk innen! -suttogja. A lány felzokog, bólint; bólint. Felállnak. A férfi egy gyűrött tízest hagy az asztalon, a sörösüveg alá tűzi. -Menjünk innen! -ismétli és kabátját a lány hátára teríti, óvatosan átkarolja.
Kilépnek az ajtón, a füst szinte rájuktapadva kúszik utánuk, a lány véletlenül meglöki a hulla-táncosnőt, ami továbbmozog távozásuk után, ezzel hagyva egyetlen nyomát ottjártuknak.
A ködszerű füstbe újabb és újabb csóva kapcsolódik, fojtogató tengere a cigaretta-árnak, az alakok erőtlen sziluettjei halványan derengenek a neon semmitnyújtó fényében.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu