Elefánt *** (A Műkezes Fiú először)

A Kék Lány halkan súgott felém:

- Itt várj! Mindjárt megérkezik. Csak kicsit bírd ki még!

Bólintottam. Szemem előtt meglebbent a fátyol, az elefánt pedig kifújta az ormányát.

       A Kék Lány elsietett.

- Hova megy? - kérdeztem az elefánttól.

Az a szemét forgatta:

- Hát elhozza neked a fiút.

Nem erre voltam kíváncsi, de ráhagytam. Ha ő nem mondja meg, akkor senki. Eddig minden szaftos pletykát az elefánttól sikerült beszereznem. Ezek szerint a palota valóban titkos, lévén a Kék Lány egyedül ment át a vízesésen, a fiú pedig valóban a herceg titkolt viszonyának gyümölcse. Másképpen nem tudtam magamnak megmagyarázni.

       Az elefánt most kedélyesen leült, hogy nagyot csörrent hátán az óriási csigaház:

- Aztán vigyázz a fiúra, hallod? Nehogy panasz legyen rád!

Ismét bólintottam, a kendő ismét meglebbent, az elefánt ismét kifújta az ormányát. A Kék Lány visszatért. Kék haja és opálbőre csillogott a vízesés nyirkos fényénél.

       A fiú, akit kezén vezetett, nem lehetett több tizenhárom évesnél. Alacsony volt, sovány, barna haja a szemébe hullott. Hatalmas, világosbarna szemébe. A ruhája egyszerű volt, finom vászon, a karja, a jobb karja fémből. Az elefánt beszélt a balesetéről.

       - Ő a Műkezes Fiú! - mutatta be a Kék Lány. Bólintottam. A Műkezes Fiú rám nézett és tekintete, hatalmas, világos szemei sokkal öregebbnek mutatták a koránál. - Mostantól te vigyázol rá! Meg kell keresnetek az ajtaját, míg nem késő. Át kell jusson a saját világába, mielőtt rátalálnak.

Hogyhogy... Hát nem a herceg fia? De azért csak ismét bólintottam... Úgy tűnik, másra nem is vagyok képes ebben a világban. A Műkezes Fiú szelíden rám mosolygott: „Nem lesz semmi baj” - mondta a mosolya. A fátylamon át visszamosolyogtam rá.

       Ez alatt a Kék Lány felszökkent az elefánt hátára és bebújt a csigaház tekervényeibe. Az elefánt felállt.

- Pardon! - mondta és az ormányát fújva elindult.

       - Szervusz! - mondtam, mikor kettesben maradtunk a Műkezes Fiúval. Ő nem felelt, csak mosolygott rám arcának kedves vonásaival, szemével, minden finom kis gödröcskéjével.

- Együtt fogunk utazni - folytattam. Most rajta volt a sor, hogy bólintson. Bólintott, elnézően.

- Induljunk - tettem még hozzá esetlenül, kifújva a számból a beleakadt fátylat.

- Fogd a kezem - nyújtottam felé lakkozott körmű, nagy, kreol kezem, ő meg ismét rám mosolygott, és végre megszólalt:

- Semmi baj... Ne kérj bocsánatot! - mondta és megkerült, hogy megfogja a jobb kezem. Az ajkamba haraptam és sírni szerettem volna, míg ezt a jóságos kis alakot vezettem, kezénél fogva, az elefánt lábnyomában lépkedve: A Műkezes Fiú fém karja csörömpölt kis testének jobb oldalán, és én elképzeltem, milyen lehetett annak a finom kis gyerekkéznek az érintése még a baleset előtti időkben.

       Távolról hallottam, ahogy az elefánt az ormányát fújja.