Álom egy vajúdó macskáról

Felébredtem. Szokásom ez, ilyenkor, éjféltájban, a legnagyobb szélcsendben ugyanúgy, mint mikor dübörgő vihar tombol. Egészen új volt minden, mintha csak álmodnék. Álmodtam. Álmodok. Álmomban két macska voltam. Magammal vajúdtam, méhemben hordtam magamat. Álmomban... Álmomban meghaltam és megszülettem. Megálmodtam az első szerelmemet, majd megöltem őt. Miért? Mert jól esett. A macskáknak kilenc életet jósolnak, elvesztettem már nyolcat. Marokkón. És ha folytatom a játékot, mégtöbbet veszíthetek. Ha most nem énekelek, nincsen semmi, ami ehhez a testhez kötne. Börtönöm ez a test, bölcsőm és koporsóm. Puffognak zilálva gőzölgő agyvelőmben a klisék, gombnyomásra gyártom a bemagolt, magamnak összehazudott igazságokat. Mert ebben élek. Most, mindig, ameddig forog a Föld... ameddig vajúdok magammal.