Macskafej

- Tudja, hogy nem mehet el, amíg át nem lépi az ajtó küszöbét?... Tudja, nem?

Az ő hangja is, mint általában, azon a különös, tompa tónuson cseng, amit mindig mindenkié felvesz ebben a valóságban.

- No de átlépni az ajtón? - kérdi az arctalan lány, kicsit mélyítve a hangján - Képes lenne rá?

- Képes! - üvöltöm.

- Tudja, hogy többször meg kell halnia, mire odaér?

- Tudom.

- Tudja, hogy nem biztos, hogy férfiként éri el az ajtót?

- Tudom.

- Tudja, hogy ha ki is jut innen, a felesége valószínűleg nem fogja felismerni?

- ... Tudom - felelem rövid habozás után.

- Induljunk hát! - szól a lány és arctalan fejét elfordítja. Nyakszirtjén rövid, fekete, zsíros tincsek kunkorodnak, azok, amelyek kihullottak az öreg kontyból. Ruhája sár és izzadtságszagú. Ahogy elindul, a szag azonnal behatol az orrnyílásaimba, kiszorítva onnan az ópiumos illatot.

Húzom utána a testem, igyekezve, hogy minél kisebb lyukakat ejtsek a nadrágszáramon: ebben a megtestesülésben béna vagyok. Hátamból kétélű kard áll ki, fáj, eszeveszetten fáj, de a szövetek nem roncsolódtak használhatatlanná. Félig béna helyzetemben pedig nem tudom kihúzni hátamból a fegyvert.

A lány után kúszom. Rövid, tengerészkék szoknyát visel, hozzáillő fehér ingecskével: újnak tűnik, még nem láttam rajta, mióta vele utazom.

- Új a ruhád?

- Minek hullanak a falevelek, ha a macskám úgysem akar dorombolni villámláskor?

- Tessék? - kérdezem zavartan, de a lány nem felel. Megszoktattam - Amióta utazom, semmit sem értek magam körül.

Abban a magasságban, ahova a karom feltámaszt, nem tudok kényelmesen a lányra nézni. Csak a térdhajlatát látom, hátulról, a feszes vádlikat, rajtuk áporodott szagú nejlonharisnyával.

- Merre megyünk? - kérdezem most, reménykedve az érthető válaszban.

- Preiszinoé a férfiak húsán és csontjain lakmározik. Mi lenne, ha beleszeretne a húsba és csontokba?

- Nem tudom. Mi lenne?

- Almák... Hogy vigyem fel őket a cseresznyefára, mikor pedig hullanak a tűlevelei?

Nem válaszolok, kúszom tovább.

- Preiszinoé, Preiszinoé - énekeli a lány arctalanul.

Tekintetem feszes vádliira szegezem. Régóta lehet úton, az ajtóját keresheti, akárcsak én. A harisnya áporodottsága alatt apró, fekete szőrszálak serkentek, ezt eddig észre sem vettem. Az arctalan lány elhallgat.

- Guillotine! - sikítja és félreugrik.

- Mi? - hebegem, és már látom is a kivégző teret: arra a képre emlékeztet, amit még a gimnazista történelemkönyvemben láttam, a Párizsi tér (?). Az embertömegek felém özönlenek. Rájuk nézek rémülettől felgyorsult pulzussal: nincs szemük... egyiküknek sincs. Ott tolonganak körülöttem, arcuk a létező legváltozatosabb, de egyiküknek sincs szeme.

Valaki beszél:

„Nem vagyok bűnös azokban a gyilkosságokban, amelyekkel vádolnak. Megbocsátok azoknak, akik a halálba küldtek, és kérem az Istent, hogy a kiontott vér soha ne hulljon vissza Franciaországra.”

Ki beszél? - Én magam. Fejem a guillotine pengéje alatt. Lesújt. Ismét meghalok.

     

- Nem - felelte a lány.

- Mi nem? - kérdezem, miután sikeresen visszarakom a fejem sokat foldott nyakamra.

- Nem új a ruha a madárijesztőn.

- Ó! - bólintok - Kár, hogy már nem aktuális, lévén más ruhát viselsz - mutatok piros kardigánjára és barna sortjára, mely alig fedi piheszőrös lábszárait

Felém hajtja a fejét. Ismét zavarba hoz, hogy nincs arca. Akárhányszor látom, mindig melléképzelem az arcot is, de mikor szembefordul, arctalansága kihoz a sodromból. Vakarózni kezdek.

- Triola, triola! - énekli a lány - Daktilus, anapesztus, anapesztrálom azt a papagá(ly)arabszolgabírót, amelyik a spontán ütközés során atomjaira esik szét, triola-, triola-, triolává...

Felállok. Új inkarnációm már engedi a lábraállást, keresem magamon a fogyatékosságot: végigtapogatom a testem - fehér ing, lábszáramon selyemharisnya feszül, fölötte tengerészkék szoknya, a méretemre szabva. Nem váltam nővé - biztos vagyok benne.

- Énekelni jó, dó-re-mi-fá-szó - dúdolja a lány... én meg kissé feszélyezve megyek mögötte.

- Gondolkodott rajta? - kérdi hírtelen a lány.

- Micsodán?

- Azon, amit a guillotine alatt mondott...

- Nem igazán... Kellett volna?

- Hozzávalók: cukor, tej, tojás, liszt, csokoládé, nyomor, harag, düh, atomvillanás, esti teázás, emlékek, élesztő (tejben felfuttatva). Egy éles késsel levágjuk a macska fejét, mint a halét.

Ahogy haladunk a nap mögé, a táj minduntalan változik. Csak a lány zsíros haja, és áporodott, izzadt sárszaga állandó.

- A levágott fejű macska olyan, mint a levágott fejű hal: nincs teste. Vajon mire gondol egy levágott macskafej?

Nem tudom, nekem címezte-e, de válaszolok:

- Levágott fejek nem gondolkodnak.

- Preiszinoé! - sikítja megint.

A guillotine lesújt. És a fejem elgurul, messze, el az emelvényről.

- A levágott emberfej olyan, mint a levágott macskafej, csak a vaníliapuding ízére tud gondolni - hallom a lány hangját és levágott fejem szájában összefut a nyál, édes, vaníliáspuding ízt hozva magával.

- Triola, triola - trillázza a lány.

  

- Szerelmes vagyok - vallja be a lány, akinek nincs arca.

- Én is - felelem.

- Maga nem. Maga Utazó. Nem Szerelmes.

- Miről beszél?

- Az emukról. Tudta, hogy az emu, ha meghal... - a lány elhallgat. Most nincs izzadtságszaga. Dinnyeillata van. Görögdinnye vizes, cukros illata árad mosott hajából. Lábat is epilált. Így egészen csinos.

- Mi lesz az emuval, ha meghal? - kérdezem kíváncsian.

- ... nem ... él... tovább... - szól a lány tagoltan és hosszú, göcsörtös faág ujját a távolba szegezi. A fehér táj egyhangúságát egy parányi színfolt töri meg, ilyen szín azonban nincs a valóságban, nevét nem tudnám megmondani.

- Az ajtó visítja - Innen egyedül kell mennie.

- De mi lesz veled?

- Én Szerelmes vagyok. Hullanak a falevelek és villámlik. Nem atomvillanás ez most, egészen molekulaszintű. És triolitikus.

- Folytatod az utad, igaz?

- Adok magának valamit - biztosít, felém fordítva arctalan fejét - De vigyázzon rá, mert ha meghal, mielőtt odaérne az ajtóhoz, már nem tudok szoknyát adni magának... És meg fog fázni. Alig ötszáz fokot mutat a voltmérő másodpercmutatója. Az kevesebb, mint az annál többet mutatók eredője.

- Mit ad?

- Mire gondol egy döglött macska levágott feje?

- Vaníliapudingra.

- Maga nem tanul semmit - sóhajtja a lány és a kezembe nyom valamit.

- Most ne nézze meg, menjen, a felesége várja.

- Azt mondta, nem fog megismerni.

- Ilyent mondtam volna?

- Igen.

- Csak mert nem akartam, hogy elmenjen. Tudja, Szerelmes vagyok.

- De nekem vissza kell jutnom a világomba.

- Elhagy?

- El.

- A feleségéért?

- Azért.

- Az a baj, hogy nem szőrtelenítettem a lábam... igaz?

- Nem baj az...

- Menjen!

- Mit csinálsz most?

- Ismeri Preiszinoét? - kérdezte éneklő hangon.

     

Utolsó pár év az ajtóig. Már a küszöbén állok. És megnézem, mit adott az arctalan lány: az arca.

Finom vonások, tiszta bőr, picit tengelyferdüléses szemek - de összességében bájos. Jobban megvizsgálva ismerem én ezt az arcot.

- Mondd csak, mire gondol egy macska levágott feje, míg gurul a guillotine alól?! - kiáltom a nagy fehérségnek, a nap mögötti tájnak. Kinyitom az ajtót, és mielőtt átlépnék, leteszem a feleségem arcát ide, a küszöb mellé, a homokba. Átlépek és lecsap a penge éle.